Bács-Kiskun megyei aprónyomtatványok 1981-1985

1984

A szerzőről:

David Storey, az egyik legnépszerűbb kortárs angol drámaíró, 1983-ban született egy yorkshire-i bányászcsaládban. Már diákként dolgozott a vakációkban, többek között egy sátorépítő cégnél, később volt autóbuszsofőr, majd beiratkozott egy képzőművészeti iskolába, és szűk ösztöndíját profi rögbiJátékosként pótolta ki. Ezután iskolai rajztanár lett, és mindezzel párhuzamosan elkezdett írni - hosszú ideig regényeket, végül drámákat.

Első drámájával 1967-ben tűnt fel, pontosan abban az időben, amikor az újnaturalizmust képviselő úgynevezett,

" dühös fiatalok" (Osborne, Arden, Wesker, Pinter) első, 1956-ban indult nemzedéke lassan kimerült, és az igazi drámaíró-utánpótlás még váratott magára.

David Storey írói sajátossága és rangja abból ered, hogy műveiben a naturalizmus és az abszurd elemei különös, korábbi kortársíróknál nem tapasztalható költői ötvözetben olvadnak össze.

\V

A darabról:

Az Otthon című drámát 1970-ben mutatták be Londonban, a Royal Court Theatre-ban. Az ironikus címadással "otthon"- nak nevezett színhely voltaképpen valamennyiünk otthona - ez a világ, amelyben élünk. Két férfi és két nő napjai telnek itt a szemünk láttára, előírt kötelességekkel és előírt programok szerint, látszólag békésen, kiegyensúlyozottan, normálisan. A két férfi bevezető beszélgetése derűs, nyugodt, teljesen természetesnek, normálisnak lát- Juk-hallJuk, "bemondásaikon"Jókat nevethetünk, s elkönyvelhetjük: igen,így beszélget egymással két középkorú angol úr egy parkban. Azután megjelenik a két nő- már sokkal közönségesebb stílusban tárgyalva meg ügyesbajos dolgaikat, S amikor ez a két duett egyetlen kvartetté alakul, akkor lassacskán elönti őket a teljes értetlenség és hiábavalóság légköre. A néző rájön, hogy ezeknek az embereknek a-z élete voltaképpen teljesen fölösleges.

S'ezen a fölöslegességen még a háttérben néha-néha feltűnő izomember bárgyú semmitmondása sem változtat semmit, ebben az "otthonban" a nyers erő sem számít, nem mozdít sem előre, sem hátra.

Közös vonásuk ezeknek az embereknek a már említett fölöslegesség - e szerint és e miatt tartoznak együvé. Alig tudunk meg róluk valamit, és amit magukról vagy egymásról elmondanak, még az sem biztos, lehet, hogy az sem igaz. Banális beszélgetéseik, a világ dolgaira való reagálásuk szorgalmas semmittevést, együtt töltött céltalan és magányos órákat, napokat, hónapokat és éveket fedeznek.

* #

» # #

és mégis: talán felismerhetjük - szerethetjük és sajnálhatjuk, kinevethetjük és megsirathatjuk - bennük: önmagunkat . L

MMK 15/1984