MSZMP Budapesti Pártbizottságának ülései (HU BFL - XXXV.1.a.3.) 1964
1964-07-13 50. öe. - 1964_PB 50/32
hiánya miatt, hanem előítéleteik rabjaként irreálisnak tartják e célkitűzést. Ez tükröződik pl. a következő véleményben: „a szocialista nemzeti egység szép elképzelés, csak éppen megvalósíthatatlan", amely valójában kispolgári hitetlenséget tükröz, örökérvényűnek fogja fel a dolgozó emberek mai szemléletét, nem hisz sem a változó társadalmi valóság ember- és eszmeformáló erejében, sem az emberek nevelhetőségében. Minden politikai-elméleti kérdésben nagyjából kimutatható a téves nézetek kétoldalú jelentkezése. A nemzeti egység értelmezésénél szinte kristálytisztán érzékelhető a szűk dogmatikus-szektás jellegű ellenzés. Megtalálható az a kispolgári mentalitás is, amely harc nélkül, a jelenleg meglevő burzsoá-kispolgári nézeteket, erkölcsöt is a szocialista nemzeti egység keretébe illeszti és elegendőnek tartja az egyetértést pártunk politikájával. Egyes alkalmazotti és értelmiségi rétegek gondolatvilágában az egység mint régóta óhajtott „nemzeti megbékélés" az osztályharc megszűnése, a társadalmi béke nosztalgikus kívánalmaként él. A szövetségi politika elvei és gyakorlata, a szocialista nemzeti egység kialakítására irányuló törekvések olyan nézeteket is szültek, hogy a „harc hangsúlyozása már nem időszerű", „megszűntek a szembenálló osztályok", „a szocializmushoz szükséges egység már kialakult", „miért kell mindenkinek marxistává válni", „a szocializmus politikai kategória, ezért elégséges a politikai egyetértés", „a világnézet nem meghatározó", „az emberek akarata, cselekvése és nem a gondolkodásmódja fontos" stb. Következtetésük mindezekből: az ideológiai osztályharc felesleges, rontja a kialakult egységet, felesleges erőfeszítés részünkről. Ez utóbbi megfogalmazás hűen tükrözi azok álláspontját, akik egyetértenek a szocializmus rendszerével, elfogadják pártunk politikáját, de nem akarnak kimozdulni polgári eszmei állásaikból. Társadalmunk fejlődésének egy korábbi szakaszában a hangsúly valóban egyértelműen a cselekvésen és a politikai egyetértésen volt. Erre az eddiginél nagyobb mértékben továbbra is szükség van. Éppen népünk kialakult politikai és cselekvési egysége alapján állíthatta a kongresszus osztályharcunk homlokterébe az ideológiai harcot. Különösen értelmiségi körökben kapott hangot — kultúrpolitikai vonatkozásban — a kommunista eszmeiség lebecsülése, a párt vezető szerepének az osztályharcnak a kulturális életben „feleslegesnek" minősített érvényesülése. 2. Párttagságunk abban látja a párt vezető szerepének legmarkánsabb, legteljesebb kifejeződését, hogy a VIII. kongresszus programja az egész nemzet programja lett. Pártunk vezető szerepét általában — az ország egész életének alakításában — elismerik, jónak tartják. Mégis vannak jelenségek és ezeket kísérő nézetek, amelyekre mind a pártpropaganda eszközeivel, mind a pártszervezetek gyakorlati tevékenységének alakításával válaszolni kell. A szemináriumokon, az egymás közti beszélgetéseken újra és újra felbukkantak olyan vélemények, hogy: „a kommunisták nincsenek megbecsülve, a pártszervezetnek nincs vezető szerepe az üzemben". Ugyanez fogalmazódik szkepticizmust tükrözően: „nekünk párttagoknak nincs itt már szerepünk, megy minden a maga útján". a) Még mindig kísért az a nézet, amely a párt vezető szerepét azon méri le és annak alapján értékeli, hogy a párt tagjai milyen pozíciókat foglalnak el az üzemben vagy intézményben. Egy-egy pártonkívüli beállítása felelős gazdasági-műszaki pozícióba, különösen ha azt előzőleg kommunista töltötte be, feléleszti ezt a szemléletet, s esetenként demagóg érvelésre ad „alkalmat" a szeminárium keretei között is. Természetes, hogy a párt irányító, vezető szerepének érvényesülésében az egyes kommunisták tevékenysége nagyon jelentős abban a vonatkozásban is, hogy az állami, társadalmi élet kulcspozícióit a párt legrátermettebb tagjai töltik be. A párt vezető szerepe azonban nem azonos tagjainak funkcióba állításával, hanem a párttagság élenjáró 6 ORSZÁGOS LEVÉLTÁR