Budapest főváros törvényhatósági bizottsága közgyűlési jegyzőkönyvei 1946

2. 1946. február 6. rendkívüli díszközgyűlés jegyzőkönyve - 91 - 91 - 92

1946 február 12-iki rendkívüli díszközgyűlés. 92. szám. 61 ezen az átkozott földön. A halottakra, a hősökre, akiknek véréből virul ki a mi szabadságunk. Nekik köszönhetjük, mélyen tisztelt Közgyűlés, sokan közülünk, politikai üldözöttek közül és azok közül, akiket puszta létezésükért üldözött az emberi ostobaság és gazság; nekik köszönhetjük fizikai életünket, nekik köszönhetjük a hitlerista tébolytól való szabadulást, amelynek sugallatára a szörnyű germánia rátenyerelt erre a népre először gazdaságilag, azután kulturálisan, majd politikailag és végül katonailag is. Kihasználta nagy és megoldatlan sorskérdéseinket és ezeknek a résébe feszítette bele a maga feszítővasát, amikoris a döntő pillanatban játszva emelte ki a helyéről a nemzetet. Nekik köszönhetjük a földreformot, az ítéletet ebben a nagy történelmi perben, amelyben ítéletet hozni a magyar népnek úgy látszik, már nem volt ereje. Nem volt ereje, hogy meghozza a maga ítéletét egyfelől a százezerholdasok, másfelől azon százezrek és milliók között, akiknek nem volt annyi földjük sem a hazában, amelyen sírjukat megáshatták volna. Nekik köszönhetjük az első szabad és titkos választást ebben a hazában. A nyílt választásnak úgynevezett intézményes nemzetrontása után, a nyílt választások után, amelyek úgy zuhogtak le a magyar ember önérzetére, emberi méltóságára, jogaira, mint erkölcsi jégverés. Etetéssel, itatással, vesztegetéssel, korrupcióval, csendőrszuronnyal, terhes anyák megrugdalásával történő hitvány rongy uraitól inspirált, úgynevezett választások után az első szabad és titkos választást. E »választások« után, amelyek annyit rontottak a magyar népen, hogy nem tudott 4—5 éven át iskola és templom, a lélek szelíd kőműveseként a lelkeken annyit építeni, amennyit ez az intézményes nemzetrontás rontott rajtuk. Nekik köszönhetjük az első szabad és titkos választást. Tisztelt Közgyűlés! El elmélkedtünk a magyar történelem nagy paradoxonjai között azon, hogy az Egyesült Nemzetek szuronyainak árnyékában volt először ennek a szegény, meggyötört magyar népnek módja szabadon és titkosan választani. A magyar történelem nagy némája most először kiáltott fel, és nincs hatalom ebben az országban és nincs hatalom ezen az országon kívül, amely mégegyszer némaságra kárhoztatná. Egy éve annak, tisztelt Díszközgyűlés, hogy elhozta nekünk a szabadságot a Vörös Hadsereg. De a szabadság nem ajándék. Leperegtették rólunk a hitlerizmus tébolyának kényszerzubbonyát, a mételyt és részben mindazt, ami a múltból égető Nessus-ing-ként gyötörte népünket. A szabadságot azonban nekünk, magunknak kell kiérdemelni. Jalta és San-Francisco megteremtette a demokratikus erők szabad játékának lehetőségét ebben az országban. Megadta nekünk a lehetőséget az önkormányzathoz, a legnagyobb értékhez, egy nemzet életében. A községi, a városi, megyei, országos és gazdasági önkormányzathoz. Milyen szánalmas az az egyén, aki soha rá nem érik, soha hozzá nem nő ahhoz, hogy életét önmaga igazítsa. Aki mellett mindig kell lennie egy gondos szülőnek, testvérnek, élettársnak, hogy az élet nagy és döntő fordulatai a szakadék széléről visszarántsa. És milyen szerencsétlen lenne az a nemzet, amely szintén nem érne rá, nem nőne hozzá ahhoz, hogy végre maga vegye kezébe sorsa igazítását, amelyre ráillene a végzetes szó : regni impotiens, libertatis incapax,—amit rólunk úgy mondottak és amit a költő úgy fordít magyarra, hogy: uralkodást magát nem tűr, szabadságra érdemetlen. Mélyen tisztelt Díszközgyűlés! Emlékezzünk, 1944. március 19.-e után, egy világháború utolsó fázisában, amikor történelmünk folyamán először küzdöttünk a zsarnokság oldalán, azok oldalán, akik megtaposták az emberi méltóságot, megtagadták az emberi alapjogokat, akiknek keze szennyes volt ártatlanul kiontott embervértől, ártatlanul megölt embermilliók: jugoszlávok, hollandok, belgák, franciák, lengyelek, zsidók, norvégek — minek sorolnám fel valamennyi kis nép nevét! — nem harctéren megölt, de ártatlanul elpusztított emberek vérétől, és akiknek kezéből reméltük, remélhettük mi úgynevezett legtitkosabb történelmi aspirációink részbeni megvalósítását. Belgák és botorak voltunk, de a sors szánakozni látszott rajtunk és odakínálta, mint utolsó lehetőséget, 1944 március 19.-ét, a magyar történelem gyászos napját, amely gyászos nap helyett más is lehetett volna. Ha akkor ez a nemzet úgy fogadta volna a most már gazdasági, kulturális és politikai térhódítás után területére katonailag is fegyverrel rátörő bitangokat, mint azt abban az órában — állítom — egyetlen igazán hűséges és bátor fia . BajcsyZsilinszky Endre tette, fegyverrel a kezében, akkor ma másként állnánk a népek hazája, a nagyvilág előtt. Még egy lehetőséget kínált a sors, — és én emlékezem arra, hogy milyen szívszorongva lestem, — talán a saját nyomorult kis sorsomért is aggódva —, hogy van-e még nemzet e hazán? Es mélyen tisztelt Díszközgyűlés, meg kell mondanom, hogy március 19.-e nem volt, — talán még lehet, de nem volt. És emlékezzünk azután október 15.-ére, amikor már nem a nemzet becsületéről volt szó, nem is másról, mint a magunk és gyermekeink közvetlen fizikai életéről, lakóhelyeink fizikai épségéről csupán, de mi mindannyian érezzük, mit jelent ez a »csak« primitív problémáinkról, amikor félőrültek és egész gonosz emberek tovább vitték sorsának lejtőjén a nemzetet. Azt hittük akkor, hogy nem is lesz többé önkormányzat, nem is lesz Magyarország. És átvágtattak az országon a háború apokaliptikus lovasai. És azt hihettük, hogy talán meghódított tartományként fognak kezelni bennünket, hiszen a szegény örök magyar balek-János, a »gyürkőzz-János, rohanj-János bajban van a messzi varos« szavára ismét gyürkőzött és rohant, amíg rongy urai mint razzián meglepett szajhák, a