Budapest főváros törvényhatósági bizottsága közgyűlési jegyzőkönyvei 1942

7. 1942. szeptember 4. rendkívüli közgyűlés jegyzőkönyve - 307 - 308 - 309 - 310

1942 szeptember 4-iki rendkívüli közgyűlés. 307—310. szám. 441 !307. Dr. Homonnay Tivadar főpolgármester elnök a rendkívüli közgyűlést délelőtt 11 órakor megnyitja és a megjelenteket szívélyesen üdvözli. (Megnyitás előtt, a Budapest Székesfőváros Elektromos Műveinek énekkara a Himnuszt énekli.) !308. Elnök javaslatára a jegyzőkönyv hitelesítésére dr. csepregi Horváth János, dr. Lázár Ferenc, dr. Zsitvay Tibor és Peyer Károly bizottsági tagokat küldi ki a közgyűlés. !309. Elnök bejelenti, hogy távolmaradásukat kimentették : dr. Morvay Endre alpolgármester, dr. Rosta János, Fridrich Lajos, vitéz Becske Kálmán, dr. Huszty Károly, dr. Szebeny József, Zaitz László tanácsnokok, továbbá dr. Csilléry András, Diószeghy János, Dongó Orbán, Friedrich István, dr. Hegedűs Bertalan, Nagy Antal, dr. vitéz Nagy Iván,. Scheuer Róbert, dr. Szőke Gyula és dr. Wenczel Árpád törvényhatósági bizottsági tagok. !310. Dr. Homonnay Tivadar főpolgármester elnök a következő kegyeletes szavakat intézi a közgyűléshez : Tisztelt Rendkívüli Közgyűlés! Egybehívtuk Budapest székesfőváros törvényhatósági bizottságának közgyűlését, de ezúttal nem azért, hogy városunk ügyeiben intézkedjünk. Az ország első városának hagyományos joga és kötelessége, hogy a nagy idők nagy eseményeivel szemben kifejezésre juttassa az itt élő százezreknek a felfogását. E város falai között pedig számbelileg is, minőségileg is olyan foglalkozások és társadalmi rétegek alkotnak milliós tömböt, amelyek a nemzeti élet valamennyi ágazatában kiemelkedő szerepet töltenek be és akiknek döntő súlyuk van az ország közvéleményének kialakításában. Csak olyan autonómia méltó ennek a milliós fővárosnak a bizalmára, amely állásfoglalásában, megnyilatkozásaiban hű a főváros népének magyar lelkéhez, magas kultúrájához, tettetést nem ismerő történelmi méltóságához. Mélyen tisztelt rendkívüli Közgyűlés! Szívet-lelket megrendítő csapás érte a nemzetet, vitéz nagybányai Horthy István, kormányzóhelyettes Ür Ofőméltóságának halálával. Szívünk szerint közülünk sokan, különösen akiknek a haját már belepte az őszülésnek dere, nem is gondolnánk másra, minthogy a magunk szülői szívének fájdalmas együttérzésével olvadjunk fel a gyászbadöntött szülők könnyeiben. Ezeket a könnyeket nemcsak az örök és pótolhatatlan veszteség kényszeríti ki szemünkből, szívünkből, hanem annak a tehetetlenségnek a keserűsége is, hogy e szörnyű megpróbáltatás idején semmivel sem tudjuk enyhíteni Főméltóságú Kormányzó Urunk és Főméltóságú Asszonyunk mélységes szülői fájdalmát. Itt áll a milliós város, itt áll az egész ország és arra ítéltettünk, hogy néma szemlélői legyünk a tragédiának, amely tudjuk, az Úristen kiszámíthatatlan rendelése szerint elsősorban az igaz és nagy lelkeket teszi próbára. Minden erőnkre, minden hitünkre «zükség van, hogy fel ne kiáltsunk : miért érte ily szörnyű csapás azt a férfiút, aki Trianon bilincseinek széttörésével örökre beírta nevét minden idők minden igaz magyarjának szívébe. ' Miért sújtotta ily rettentően a Főméltóságú Asszonyunkat, a Nagyasszonyt, az édesanyát, akinek áldott keze annyi szenvedést, annyi könnyet töröl le állandóan es aki jóságával, nemes lelkével az egész nemzet tiszteletét és szavakkal ki nem fejezhető szerető ragaszkodását érdemelte ki. Erre a miértre nincs felelet. Ez a fájdalom, amellyel a szülő öleli át gyermekének koporsóját, átöleli az egész nemzetet, az egész országot. A magyar birodalom fővárosa azonban akkor teljesíti kötelességet, ha e történelmi villámcsapás fényénél meghordozza tekintetét a magyar Sors országútján. A halál nem először szól bele a nemzet sorsának alakulásába. Nem először szólítja el legjobbjaink sorából azt, aki milliók reménységének és bizalmának letéteményese. De aligha tornyosultak még a magyar sors horizontján valaha is oly fekete felhők, mint ezekben a vészes időkben, amikor élet és halál határvonalán kell elorekuzdeni magunkat. Csak az a nemzet érdemli meg az életet, amely bátran es őszintén mer szembenézni az eseményekkel és nem szépíti, nem igyekszik eltakarni az igazságot. Az igazság pedig az, hogy az 1942. évet legsúlyosabb történelmi erőpróbánk esztendejének fogja feljegyezni a krónika. Magyar hősök vére öntözi az orosz pusztát, a magyar kard hirdeti a világnak, hogy a nemzet, amely egy évezreden at védőbástyája volt a kereszténységnek, újra a legmagasabb emberi eszményekért, a magyar hazaért, a kereszténység védelméért harcol.