Budapest főváros törvényhatósági bizottsága közgyűlési jegyzőkönyvei 1914

7. 1914. április 1. rendes közgyűlés jegyzőkönyve - 609 - 610 - 611 - 612

228 1914 április. 1-i közgyűlés. 612. szám. lenni. Ha ez így nem lett volna, akkor természetes dolog, nem volna magyar műipar. Sajnos azonban, szóló előrehaladott évei láncolatában nem látja a vallása papjai, a katholicizmus kiváló képviselői részéről azt a szeretetet, amelyben a magyar iparés iparművészetnek az a glorofikálása megnyilatkoznék, amely megnyilatkozott évtizedekkel ezelőtt. Ha az a lelkiatya, aki itt közöttünk él, nem érez az iparosokkal, hanem antipáfiával viseltetik azok iránt, akik őt lelkük egész erejével ki akarják szolgálni, mit várjanak akkor a perifériákon levő lelkészektől. Hosszú századok vajúdása után az Isten adott végre egy fenkölt királyt, aki mikor szentesítette azt az elhatározását a magyar kormánynak, hogy a magyar királyi lak felépíttessék, ugyanakkor kifejezést adott annak az óhajának is, hogy ez az alkotás, amelyet itt létesíteni akarnak, minden ízében magyar legyen. Magyarország műiparosai örömmel bevallhatják, hogy ami ott készült, minden ízében magyar. Nem lehet eltagadni, hogy tanulni kellett menni ehhez a külföldre, hogy ezeknek a magas igényeknek meg tudjanak felelni; nem'tagadja azt sem, hogy azok a műiparosok, akik ott megbízást nyertek, velük mentek, hogy úton útfélen kioktatást adjanak arra. hogy mi az, amivel itt megfelelhetnek. Meglehet, hogy évezredek után nem marad belőle kő kövön, de a megmaradó kövek és fadarabok romjaikban is fogják hirdetni, hogy itt élt magyar iparművészet. És ezt a bizonyítványt nem szóló állította ki, hanem kiállították a művelt nemzetek s csak konstatálja, hogy örömmel vegyék tudomásul az alpolgármesternek azt a nyilatkozatát, hogy a maga részéről sem úgy értette, hogy a magyar iparosok nagyobb feladatok elvégzésére egyáltalán nem képesek. Még csak arra utal, hogy a főváros csaknem két évtizeden át olyan áldozatokat hoz az ipari oktatás terén, amely méltó hozzá, de elképzelhetetlen az az áldozat is, amelyet a két minisztérium szintén a legtisztább hazafiúi érzésből hoz a magyar iparfejlesztésnek. A vidéki perifériákon 120—130.000 tanoncuk van, akik az iparban oktatást nyernek, támogatva a tudomány mindazon eszközeivel, amelyekből az ipar valódi jósága, versenyképessége fejlődik. Szóló azt kérdi magától, vájjon, ha a székesfőváros területén nem ez a hazafiúi érzés fejlődik és hozza áldásos gyümölcsét az országra, vájjon mivel remélik a jövő nemzetet megmenteni ? Vájjon remélhetik-e, hogy akkor az Isten áldásán kívül más keresetforrásuk és táperejük legyen ? Az országnak a legjobb munkabíró erői évenkint kivándorolnak és nem csekély szám az, évenkint 140.000 ép egészséges ember. Azt el tudja képzelni szóló, hogy a csaták tüzében erőteljes korában fel tudja valaki áldozni az életét egy idealizmusért, el tudja képzelni a bénaságnak a szenvedését, azonban mi az ehhez képest, ha felnevelteti a fővárosban, a főváros törvényhatóságával az árvákat s mikor közéjük megy, összeszorul a szíve, hogy Istenem, mi lesz velünk, hontalanokká kell lenniök, ha nincs a számukra magyar ipar. Nincs rettenetesebb, mint a hontalanság. Szóló megpróbálta, elhagyta az országot, azt hitte, nem fog visszatérni sohasem, magával vitte azt a rettenetes bánatot, amely léptennyomon nem hagyott békét, de vissza kellelt jönnie. Vajha mindannyian visszajöhetnének, de ezt csak akkor tehetik, ha olyan szellem hatja át mindnyájukat, amely megmenti a magyar ipart és kereskedelmet. Ennek a szellemnek elsősorban ebből a teremből kell áradnia, ezen szellem fényének kell beárasztania az ország minden útját, minden irányát, amely ahhoz az összgondolathoz vezet, hogy vajha ezen nemzet önerejéből és alkotásaiból lehessen boldog és gazdag.