Budapest főváros törvényhatósági bizottsága közgyűlési jegyzőkönyvei 1913

23 . 1913. november 17. díszközgyűlés jegyzőkönyve - 2137

790 1913. november_17-iki díszközgyűlés. 2137. szám. borzasztó nehéz dolog. Ha nem élelmeznek bennünket, arról nem mi tehetünk, arról az ország tehet, mert az országnak baja, az országnak nyomorúsága, ami ebben kifejezésre jut. Budapest munkásai sem azért vannak munka nélkül és nem azért nyomorognak, mert itt a tőke rosszabb, mint másutt, hanem azért, mert ennek az országnak nincs ipara. Igen tisztelt Uraim! Budapest ellenségei azzal szeretnek vádolni bennünket, hogy a cifra nyomorúság városa vagyunk. Nekünk, akik e város királyi büszkeségeit dicsőitjük, azt mondják: furcsa király, kolduskirály, rongyos a palástja és lyukas a cipője. Igazat adok azoknak, akik ezt mondják. De nem azért rongyos a palástja és lyukas a cipője, mert rossz a király, hanem azért, mert az alattvalóinak nincs mit magukra venni és mert a fiai mezítláb járnak. Eggyel több ok arra, hogy szeressem: ilyen fényes, ilyen büszke és ilyen király tud maradni a maga nagy nyomorúságában. Igen tisztelt Uraim ! A külföldön fürdőző magyarok, akik Budapestet ócsárolni szokták, amikor külföldi emberek kérdezősködnek Magyarországról, az első dolgok, amikkel büszkélkednek: a budapesti művészet, tudomány, színpad, iskola, a budapesti kultúra. De tessék nekik elismerni azt is, hogy a szegénység, a nyomor, a gazdagodó emberek mohósága nem külön budapesti bűn, hanem épannyira magyar bűn, mint ahogy magyar erények a budapesti erények. De ez nem tart örökké. Eljönnek a nagy leszámolások. Egy érzésem van, igen tisztelt uraim, hogy ha valamikor eljönnek azok a nagy külpolitikai bonyodalmak által már most bevezetett, de talán csak évszázadok múlva esedékes világtörténelmi változások, ahol egyszer a magyar nemzetet fel fogják hívni, hogy álljon elő és sorolja fel azokat az érdemeket, amelyek amellett szólnak, hogy a világ hatalmai a magyar nyelvet, a magyar fajtának a jogait fenntartsák, ha talán unokáink unokái megérik a szerencsétlen időt, hogy itt számot kell adniok arról, hogy mit csináltunk e földön, meg vagyok győződve róla, hogy az első szó, ami az utódok szájából el fog hangzani, az lesz, hogy „Budapest". Késői elégtétel, de elégtétel lesz haló porainkban azért a keserű gondolatért, hogy oly sokan vannak, akik ezt a várost nem szeretik. Végére érkeztem felszólalásomnak. Azok a panaszok, amiket ellenségeinkről eddig előadtam, az értelemhez szóltak. De van egy panaszom ellenük, amely az érzelemhez szól. Nekem mindig fájt — és legyünk annyira pesszimisták, higyjük el egymásnak, mert így van, ne tagadjuk ezt, — ide Budapestre, ő szerintük, nincs honvágy, ide nem dicsőség, nem divat vágyódni. Minden darab földnek ezen a világon van egy diplomáciai testülete, amely áll azokból a szivekből, amelyek megdobbannak szerte a világon azokban az emberekben, akik azon a kis földdarabon születtek és onnan elmentek. Ez a nagy diplomáciai testület az egész világot behálózza és azt kell néha éreznünk, hogy Budapestnek mintha nem volna meg ez a diplomáciai testülete. Mintha minket kinevetnének azért, hogy ide vágyódunk, mert innen, úgy látszik, csak elkívánkozni dicsőség, innen csak vagy a müveit Nyugatra, vagy az akáclombos kis faluba illik hazakívánkozni. Ezzel a gondolattal szembehelyezem én azt a gondolatot, amely valamikor mégis egyesíteni fogja velünk a mi elleneinket, akik — fájdalom — lassan, de mégis egyre melegednek irántunk és majd valaha egyesülnek velünk abban a nagy szeretetben, amely, remélem, hogy már az utánam következő generációban teljes tökéletességében elvégezte a maga összeforrasztó munkáját Tisztelt Uraim! Azokkal a szavakkal szeretném