Az Építőipari és Közlekedési Műszaki Egyetem Évkönyve 1961-1962
A tanév folyamán megvédett fontosabb disszertációk
HAJNÖCZI GYULA egyetemi adjunktus TÉRFORMÁK ÉS TÉRKAPCSOLÁSI MÓDSZEREK AZ ANTIK RÓMAI ÉPÍTÉSZETBEN Doktori disszertáció az ELTE Bölcsészeti Karán, az ókori művészettörténet és régészet tárgyából Eredeti terjedelem: 203 gépelt oldal, 135 ábra Megvédés időpontja: 1961. december 18 A dissszertáció a római építészet térképezésének analízise során bemutatja, hogy az őt inspiráló görög és etruszk építészetből miként teremtett eredeti önálló architektonikus formanyelvet, és miként szolgált alapvetésül az utána következő korszakok számára. Ennek a célkitűzésnek a jegyében a tanulmány két fejezet keretében tárgyalja anyagát. Az első a különböző térformák eredetét, formai és funkcionális sajátságait taglalja, az alaprajz és az architektonikus felépítés viszonylatában, valamint a terek egymáshoz való relációit: a térfűzési sajátosságokat mutatja be. A második fejezet — a tipológikus rendbe szedett anyag ismeretében — a felismert tulajdonságok történeti kialakulásának feltételeit, a római építészeti térképzés fejlődéstörténetét vázolja fel. Fontosabb megállapítások: A római építészet enciklopédikus, nem eklektikus, mert a klasszikus és a keleti hagyományanyagot alkotó módon formálja át, és közvetíti az európai középkor és újkor felé. Az architektúra alapvető jellegzetessége a művészet ornamentális jellegének és a kor fejlett technikai felkészültségének konfliktusa, ill. szintézise: alaprajzi vonatkozásban az ívesvonalú építkezés, az arclnitectura curviliena romana általánossá válása, (legtipikusabban az ornamentális jellegű exedrakombinációk- ban, az elliptikus, a háromkaréjos stb. terekben), a felépítésben a „szerkezetszerű dekoráció” elterjedése (Colosseum-motivum, kazettás szerkezetű boltozatok stb.). A tipikus római térforma nem az osztott tér, hanem a bővített tér, a térbővítés eszközei építésziek is, festőiek is, eredetük az átrium-kompozíció. Az enfilade és az illuzionisztikus térelhatárolás a társadalomban rejlő ellentmondások építészeti vetülete. A jellegzetes római térkapcsolási módszer a kereszttengelyes koordináta-rendszerre fűződő, amely a templom ősi ritmusából kifejlődve, a castrumok és a városok cardo és decumanusán át, az épületkompozíciókat is jellemzi (pl. paloták, fürdők), s amely Róma világuralmi törekvéseinek architektonikus megnyilvánulása.
