Az Építőipari és Közlekedési Műszaki Egyetem Évkönyve 1955-1956
Major Máté: Tíz esztendő magyar építészete
Kétségtelen, hogy mindezek tanulmányozása és áttétele a hazai viszonyokra, bizonyos általános formai következményekkel is jár: az anyagok textúrájának, színének, a teherhordó és egyéb szerkezeti elemek plasztikai adottságainak, az anyagi funkció, a rendeltetés szükségszerűségeinek fokozottabb tiszteletbentartása (ami egyébként a gazdaságosságnak is feltétele) bizonyos mértékig elkerülhetetlen formai kapcsolatot is jelent a nyugati építészettel. Ha azonban elfogadjuk azt a gondolatot, hogy a művészet a valóságnak — az adott nép, társadalom valóságának — sajátos tükröződése — márpedig elfogadjuk —, nyilvánvaló, hogy annak a sajátos színnek, amit a mi népünk kultúrájával a népek kultúrájának szivárványában képvisel, annak a sajátos pozíciónak, amit a mi szocializmust építő társadalmunk a többi szocializmust építő és a kapitalista társadalmak világában elfoglal, sajátos, minden mástól valamiképpen különböző, »egyéni« módon jelentkeznie kell építészeti alkotásaink teljes megformálásában is. Bár mindig hangoztattam, hogy az analógiák — általában — milyen veszedelmesek, s bár ez a veszedelem kétségtelenül fenyeget két olyan, sajátszerűségében alapvetően különböző művészet összehasonlításánál, amilyen az építészet és a zene, most mégis élek vele. A nagyszerű, modern magyar zene — mindenekfölött Bartók csodálatos művében — a mai európai egyetemes zenekultúrára épül. Ennek a zenének tehát vannak általános, másokkal, a nyugati modern zenével is közös vonásai, mégis sajátosan magyar, sajátosan a mi népünk színfoltjának képviselője, ami nélkül színtelenebb, szegényebb lenne a világ zenéjének spektruma. És nyilvánvalónak látszik, hogy épülő szocialista társadalmunk fejlődő új zenei produkciója, az etnikai sajátosság e meglévő anyagába fokozatosan beleszövi a társadalmi különbözés színeit is, mellyel az még gazdagabbá, még különbözőbbé válik a többitől (mindenekelőtt a kapitalizmusban élő népek zenéjétől) s ezzel alkalmassá arra, hogy társadalmától kapott mandátumát — alapja védelmében — betölthesse. így kell lennie valahogy az építészetben is. Túl azokon, amiket a közös technika, az anyagi funkciók hasonlósága jelent, a magyar építészetnek is meg kell találnia azt a sajátos hangot a világ építészetének orchesz- terében, mellyel valóban képes kifejezni népe és társadalma valóságát, s amely egyedül indokolja művészetigényének jogosultságát. A szovjet szakirodalomban most sűrűn hivatkoznak a svéd vagy a holland építészet eredményeire. Hivatkozzunk mi is rájuk! De nem azért, hogy mi is svéd, vagy holland építészetet csináljunk — mert ez jelentené a »visszakanyarodást« a nyugati építészethez —, hanem, hogy eltanuljuk belőlük azt, amitől azok — a korszerű technika internacionális közössége mellett — »svédek« vagy »hollandok« maradtak. Az elmondottakból — és nemcsak a két »veszély«-lyel kapcsolatban felvázoltakból — lényegében már mindenki maga is levonhatja a pozitív, az előremutató következtetéseket az elmélet és a gyakorlat számára egyaránt. Mégis helyes, ha befejezésül, az új szakasz küszöbén, néhány mondattal rámutatok a legfontosabb teendőkre. Lényegesen ki kell szélesítenünk — ezt újból és újból elmondom — elméleti munkánkat. A marxista—leninista építészetelmélet távlati problémáinak megoldására az előkészítést sokoldalúan meg kell indítanunk, 184
