Az Építőipari és Közlekedési Műszaki Egyetem Évkönyve 1955-1956

Major Máté: Tíz esztendő magyar építészete

A kisebb lakótömbegységek példájaként Budapesten a Honvéd utcai lakóházcsoportot (31. kép) — Zöldy E. művét — lehet kiemelni, mely szecessziós beütései és a klasszicizmusra utalás kissé brutálisra sikerült dekoratív eszközei (például az erkélyek meanderszerű mellvédmotívumai) ellenére — vagy éppen ezért — jelentős közönségsikert aratott.

Ugyancsak néhány — stilizált — motívummal utal a történeti formákra a nemrég befejezett budapesti, Körösi Csorna úti lakóház — Boros Z. munkája — az előbbinél valamivel halkabban.

A nagy lakóegységek, egész városnegyedek kialakítására vonatkozólag az új városok — az előbbiek: Sztálinváros, Komló és az újabb Kazincbarcika — Valentiny K., Miskolczy L., Módos F. terve —, illetőleg a várossá épülő Várpalota — Radnay L. terve — szolgáltatják a jellemzőbb példákat. Sztálinvárosban — például —, az említett »pontok«, »csontok« és »bivalyok« szomszédságában lábazatos, főpárkányos, pilaszteres, ballusz- teres paloták (32. kép) — Weiner T., Vajda A., Zilahy I. és mások művei — épülnek sajátos kontrasztként, alárendelt és főemeletekkel, mostohán osztogatott erkélyekkel, »kapuzatok«-kal stb. Várpalotán (33. kép) pedig — például — olyan, egyébként jó érzékkel formált apróablakos házsorok létesülnek — Radnay L. és Károlyi A. munkái —, melyek, különösen Radnay ke- zenycmán, igen artisztikusan telítettek a múlt század elejének építészeti levegőj ével.

S ha már új városainknál tartok, beszélnem kell arról is, hogy .az exteriőrök változásával együtt megváltozik az épületek tájban, városban elhelyezésének, a városkép alakításának eddigi felfogása, módszere is. Előbb még »feloldottuk« a városképet, az épületeket szisztematikusan — vagy csupán »érzésből« — szétszórtuk, »belehelyeztük a tájba« és »tájoltuk«, most ezt a — kétségtelenül a nyugati építészet gondolataival, módszereivel rokon — felfogást és módszert felváltja a szigorú rend gondolata és módszere: megtagadjuk és — az épülettömb megtörésével, derékszögű befordításával — eltüntetjük a bütüket mint építészetileg »megoldhatatlan« (?) felületeit az épületeknek, visszahelyezzük »jogai«-ba, sőt részben kizárólagossá tesszük a szimmetriát és fokozatosan — és kritika nélkül — kialakítjuk azt a meander-szerű, kissé barokkos, dekoratív városbeépítési szisztémát, mely elsősorban inkább csak papíron — a tervező —, aztán meg madárperspektívában — a pilóta számára — nyújthat emóciót. A városkép ilyen archaizálása lényegében azonos konzekvenciákkal jár, mint az épületeké: több-kevesebb elszakadással a korszerű technikától és a gazdaságosság korszerű szempontjaitól. (Van olyan településünk, melyben a bütü- ellenesség a lakások kb. 50%-át a jóval drágább — és rosszabb megoldást eredményező — sarokszekciókba kényszerítette bele!)

Az ipari építészet ebben a második szakaszban, az első szakasz széleskörű gyakorlata alapján, olyan erőfeszítésekre készteti az építészeket, hogy a hagyományokra épülő gazdagabb formálás igényét szorosan kapcsolják az adott és az ipari termelés technológiájával döntően kötött gazdaságiműszaki feltételekhez. Ezen a területen a konstrukció-funkció jó megoldásáért és a formálásért folytatott harcban jelentős alkotások létesülnek, melyek bizonyos mértékig útmutatást adhatnak a nem ipari építészet továbbvitelére is a most induló harmadik fejlődési szakaszban.

Az a belső ellentmondás azonban, amit e szakasz formálási felfogása jelent a korszerű épületek létrehozásában, itt két arcát alakítja ki az épí173