Az Építőipari és Közlekedési Műszaki Egyetem Évkönyve 1955-1956

Károlyi Zsigmond: Az Építőipari és Közlekedési Műszaki Egyetem és a magyar mérnök- és építészmérnökképzés története

sokszor talán indokolatlanul magas követelményeket is a még átlagos előképzettséggel sem rendelkező szakérettségisekkel, az egyetemre behozott munkás és paraszt fiatalokkal szemben. A mérnökképzés korszerűsítésére vonatkozó szakmai törekvésekkel sokszor helytelenül szembeállított politikai célkitűzések nem egyszer egymásnak ellentmondó intézkedések hozatalára vezettek — a mérnökképzés színvonalának nagy kárára. Ez a magyarázata annak, hogy az 1948 óta végrehajtott tanulmányi reformok előre mutató irányzatuk ellenére is magukon viselték az erőltetett- ség hibáit, s hosszú időn keresztül nem vezettek megnyugtató eredményekre.

Az első műegyetemi oktatási reform az 1948—49-es tanévben a »korszerűsítés«, a »szakosítás« a »gyakorlati irányú képzés«-nek még inkább csak a jelszavaival, mintsem a feladatok világos megfogalmazásával került napirendre és valósult meg. A gyors fejlődés következtében szükségszerűen átmeneti jellegű reformot a kultuszkormányzat hozzá nem értése tette felelőtlenül kísérleti jellegűvé és tarthatatlanná.

A reform új tantárgyak egész sorát iktatta be a mérnök és építész kar tanrendjébe, s erőteljes lépéseket tett a szakosítás irányában is. A mérnöki karon sikerült, s azóta is változatlan megoldást jelentett, és az ipar igényeinek is tökéletesen megfelelt, hogy a két évi közös elméleti alapképzés után bevezette a híd-, víz-, és útépítési tagozatokat, ill. szakokat. A vízépítési szakot pedig az utolsó három félévben még tovább bontotta a víziépítmények, mezőgazdasági vízgazdálkodási és a vízellátási, csatornázási ágazatok megszervezésével. Az e karon végrehajtott megfontolt és mértéktartó intézkedések általában példaként állhatták volna egész műszaki felsőoktatásunk reformjában.

Annál súlyosabb bírálatot hívott ki maga ellen az építészmérnökképzés szakosítása. Itt két tagozatot hoztak létre, az ún. tervezői (A) és a kivitelezői (B) tagozatot, éspedig az első évfolyamtól kezdve, annak ellenére, hogy a két tagozat »profilja« tulajdonképpen még ki sem alakult, hiszen a kiviteli szakismeretek tárgyai az egész tananyagnak csupán 14%-át tették. A tervezőmérnök-képzés művészképzés jellege s ezzel együtt a megfelelő kiválogatás szükségességének a gondolata még csak fel sem merült. Ugyancsak a tagozatok profiljának a kialakulatlanságára vall az is, hogy úgy vélték, hogy a kivitelezőknek több szerkezeti ismeretre van szükségük, mint a tervezőknek, s ezért a statikusokat is a kivitelező tagozathoz sorolták.

Az oktatás profilozatlansága természetesen erős túlterheltségre vezetett. (Heti 42-es óraszám!) Annál is inkább, mert a reform nem gondoskodott arról, hogy az új tantárgyak felvételével párhuzamosan a régi avult tananyagot kiiktassa, s a tantervek átfedéseit, ismétléseit megszüntesse. A gyakorlatok értelmezése is helytelen volt, mert a reform ezen még inkább csak rajzolást értett, mintsem az elsajátított elméleti ismeretek alkalmazását.

Az amúgy is nagy túlterhelést a hallgatók tanulmányi munkájának »megkönnyítésére« a folyamatos tanulás biztosítására és a tanulmányi munka társadalmi ellenőrzésére létrehozott tanulókörök szervezésének kezdeti hibái csak fokozták.

16