Az Építőipari és Közlekedési Műszaki Egyetem Évkönyve 1955-1956
Károlyi Zsigmond: Az Építőipari és Közlekedési Műszaki Egyetem és a magyar mérnök- és építészmérnökképzés története
шак korlátozottsága lehetetlenné tette a szakirányú képzés bevezetését, mert ez csak mérnökeink elhelyezkedési lehetőségeit csökkentette volna. »Kis ország vagyunk, nem képezhetünk specialistákat«, ez volt a történelmi szemlélet hiánya miatt utólag sokszor kárhoztatott, de alapjában véve helyes álláspont ebben a kérdésben. Ahol a mérnökszükséglet kicsiny, ott szakosítás csak a szükséglet pontos ismerete alapján, vagyis tervszerűen lehetséges. Ami viszont az egész nemzetgazdaság tervszerű irányítását, biztos vezetését feltételezi. Az élet mutatta meg, hogy minden szakosítási kísérlet a fiatal mérnökök perspektívájának, helyzetének romlásával jár. Más kérdés volt azonban, amit — mivel szorosan összefügg vele — gyakran szoktak összekeverni a szakosítás kérdésével, az oktatás korszerűsítése: az új, a technika fejlődése által megkövetelt tárgyak oktatásának bevezetése és az oktatás gyakorlati irányú továbbfejlesztésének kérdése. Ebből a szempontból a műegyetemi oktatásunk a két háború között valóban nem felelt meg a vele szemben támasztható követelményeknek. A műszaki tudományokkal szemben közömbös, annak problémái iránt teljesen érzéketlen, kizárólagos jogász- vagy humán-képzettségűek irányítása alatt álló kultuszkormányzat ellenségesen fogadott minden igényt, mely a műszaki oktatás korszerűsítésével kapcsolatban felmerült. Ez a két motívum szabta meg a műegyetemi oktatás alakulását: mert Műegyetemünk nem tudott a tudományok és a gyakorlat fejlődésével kellőképpen és minden tekintetben lépést tartani, fokozott hangsúlyt kapott mérnökképzésünkben, — mint az egyetlen lehetőség az oktatás színvonalának biztosítására — az elméleti irányú alaptárgyak és az általános műszaki ismeretek magasszínvonalú oktatása. Ezek a szilárd alapismeretek tették azután a gyakorlati életbe kikerülő fiatal mérnököket képessé a sokoldalú alkalmazkodásra, továbbfejlődésre. Persze a magas elméleti követelmények szükségszerűen felülmúlták a diákság tekintélyes részének erejét és képességeit: az évek folyamán az első évre beiratkozott hallgatók igen nagy százaléka lemorzsolódott. Ez azonban az akkori társadalmi viszonyok között — amikor a mérnöki munkanélküliség amúgyis állandó problémát jelentett — szinte szükségesnek, sőt kívánatosnak is tetszhetett. Mindezek ellenére megállapítható, hogy Műszaki Egyetemünkön a szakosítás és a szakirányú oktatás kérdésében — a szükségből erényt csinálva — a kényszerítő körülményekhez és a fennálló korlátokhoz képest a lehető legegészségesebb elvi álláspont alakult ki. Műegyetemi oktatásunk legfőbb jellemzője az elmélyült alapképzés és a széleskörű elméleti tájékozottság nyújtása volt, a továbbfejlődésnek, a továbbképzésnek éppen csak az irányát, lehetőségeit megmutató szakképzés bevezetésével a felső évfolyamokon. Hogy ez a hosszú évtizedek során kialakult álláspont, illetve gyakorlat kétségen kívül helyes volt, azt bizonyítja sok egyéb mellett nemcsak az, hogy például a szakosított német műegyetemek ismételten kénytelenek voltak ebbe az irányba mutató reformokkal foglalkozni, hanem még inkább az, hogy az idehaza sokszor lebecsült és munkanélküli magyar mérnökök külföldön mindig el tudtak helyezkedni, mégpedig nem egyszer irányító munkakörben. A magyar mérnök külföldön mindig keresett munkaerő volt. Sajátos képet mutatott műszaki felsőoktatásunkon belül az építészmérnök-képzés. Az oktatás természetesen itt is általános jellegű volt, ami 14
