Az Építőipari és Közlekedési Műszaki Egyetem Évkönyve 1955-1956
Major Máté: Tíz esztendő magyar építészete
pulzusok csak alárendeltek lehetnek a magyar kultúrában, az építészetben is. így aztán az első nyugati hatás, a román építészet inspirációja Itáliából (Lombardiából) érkezik, de belefonódik — az átmenet idején — a francia hatás is. A bizánci építészet e korbeli hatása, bár határozottan kimutatható, jelentősen mögötte marad a nyugatinak. A gótikát — természetesen — Franciaország küldi, már a XIII. sz. elején, van azonban valami itáliai is abban, hogy a gótika nálunk sem érvényesül minden konzekvenciájával. Ismét Itália sugározza ránk a reneszánsz hatását, ugyancsak meglepően korán, a XV. sz. utolsó negyedében. A barokk is elsősorban olaszos nálunk, de hatását Ausztria és Dél-Németország szűri meg számunkra. A klasszicizmust viszont már osztrák és német származású mesterek honosítják meg Magyarországon. És így érnek el ide Nyugat többi, XIX—XX. századi, jellegzetes áramlatai is: a romantika, az eklektika, a szecesszió. Természetesen minden hatás — még ha idegen mesterek hozzák is — amint megérkezik és amint gyökeret ver, a magyar földből, a magyar tájból, népből, a magyar tanítványok alkotó képességéből szív fel sajátos helyi, hazai ízeket, ölt magyar színeket, és fokozatosan kiformálódnak a román, a gótikus, a reneszánsz és a többi építészeti stílus magyar változatai. A Nyugathoz kapcsolódás e történeti tényei — melyek tehát nyilván geográfiai, gazdasági, társadalmi, politikai és kulturális adottságaink, körülményeink következményei — érthetővé teszik, hogy a magyar építészet a XX. sz. második negyedében is a nyugat-európai építészet aktuális áramlatainak hatása alá kerül. Ebben az időben a weimari-dessaui Bauhaus — magyarokkal is nemzetközi1 — kollektívája és Le Corbusier iskolateremtő egyéniségének hatása tölti el fokozatosan a magyar építészeket is. Elsősorban azokat, akik belecsömörlöttek a szecesszió szertelenségeibe, és a kipusztíthatatlan eklektika középszerűségeibe, de — a kölcsönhatások elkerülhetetlensége következtében — többé-kevésbé azokat is, akik kézzel-lábbal tiltakoznak ellene. A jelenség bonyolultságát fokozza, hogy ennek az új építészetnek követői, hívői: avangardisták, progresszívek, sőt általában — egészen a kommunistákig — a politikai baloldalhoz tartoznak, míg a tiltakozók, a mérsékeltek, a konzervatívak, a megszokottnak védelmezői, általában a politikai jobboldal, a nacionalizmus, a sovinizmus, a fasizmus különböző árnyalatainak képviselői. A valóság gazdag sokrétűségét, ellentmondásosságát azonban mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy (előző állításommal ellentétben) amíg ez az új építészet a hitleri Németországban az »elfajzott művészetek« sorába tartozik, s itt a klasszicista hagyományok formális követése a hivatalos irányzat, Mussolini Olaszországában széles tere nyílik az »izmusok« építészetének, bár — s ezt szükséges hangsúlyozni — itt is valami klasszicizálási törekvés jellemzi az egészen hivatalos építészetet (gondoljunk — például — a »Duce«-alapítolta város, Sabaudia, középületeire). Valóban igen bonyolult tehát, de nyilván rendkívül tanulságos is ennek az építészeti áramlatnak vizsgálata, bírálata és értékelése, 1 A weimári, illetőleg a dessaui Bauhaus magyarjai közül a legismertebbek : Breuer Marcel, Kállai Ernő, Moholy-Nagy László, Molnár Farkas'. 10 Évkönyv — 6411 145
