Az Építőipari és Közlekedési Műszaki Egyetem Évkönyve 1955-1956
Károlyi Zsigmond: Az Építőipari és Közlekedési Műszaki Egyetem és a magyar mérnök- és építészmérnökképzés története
egyesítve — ha csak átmenetileg is — megszüntesse az egyetemi színvonalú mérnökképzést hazánkban. A hagyományok erejével azonban a Bach-rendszer sem tudott megbirkózni, a múlt emlékét eltörölni nem lehetett. Az egyetemi színvonalú mérnökképzés visszaállítására való törekvés állandóan ott élt a technikai intézetté degradált iskola oktatóiban és hallgatóiban. Lassú és szívós küzdelem során az iskola vezetősége kiharcolta előbb az iskola főiskolai rangjának elismerését s a korszerű külföldi főiskolákon kialakult szervezet átvételét (József-Polytechnikum = József-Műegyetem; 1856), majd a kiegyezés után 1871-ben elérték az egyetemi színvonalú mérnökképzés teljes visszaállítását, a József Műegyetem egyetemi szervezetének kialakítását és egyetemi önkormányzatának életbeléptetését is. Az uralkodó 1871. július 10-én kelt rendelete a Kir. József Műegyetemen öt szakosztály felállítását rendelte el: az építész, gépész, mérnöki és vegyész szakosztály, valamint a technikai szakokra előkészítő egyetemes szakosztály felállítását. Ugyanekkor állították vissza a szigorlatokhoz kötött mérnöki oklevelek kiadásának jogát is. Az első ilyen oklevél 1873. november 27-én kelt. A szervezeti változás lehetővé tette, hogy a műszaki tudományok »egyetemén« — ha csak fokozatosan is —, de valóban a műszaki tudományok minden területét felölelő és korszerű oktatást honosítsanak meg. Az egyik legrégibb tanszéket például, a Gyakorlati Mértan Tanszékét — a legfelsőbb geodézia tárgyának előtérbekerülését kihangsúlyozva — Geodéziai Tanszékké alakították át (1871—72). Ugyancsak a mérnöki karon az 1868—69-ben szervezett I. és az 1870—71-ben szervezett II. Üt-, Vasút és Vízépítéstani Tanszék mellé 1878—79-ben megszervezték az önálló Vízépítéstani Tanszéket, ami lehetővé tette, hogy a technika fejlődésével erősen differenciálódott tananyagot a három tanszék között úgy osszák meg, hogy az egyik a hídépítéstant, a másik az út- és vasútépítéstant, a harmadik pedig a vízépítéstant adja elő. Az építész szakosztály újjászervezésére valamivel később került sor (1886—87). Ezzel az újjászervezéssel azonban már kezdetben sokan elégedetlenek voltak, s úgy vélték, hogy az építész kar általános, technikai jellegű oktatását ki kell egészíteni különböző »mester-iskolák« művészképzésével — természetesen az akkor uralkodó historizmus szellemében. A fejlődés kétségtelen jelei ellenére azonban a mérnök- és építészmérnök-képzésre is áll, ami az egész magyar műszaki felsőoktatás helyzetére jellemző volt, hogy ti. az oktatás színvonalát nem annyira az anyagi eszközök és a szervezeti keretek — vagyis a kormányzat támogatása — biztosították, hanem az inkább az egyes kiemelkedő professzorok munkájának volt köszönhető. A mérnöki szakosztály ilyen oszlopai, akik vagy mint tudományuk neves művelői, vagy mint kiváló tanárok a magyar mérnök- képzésnek az ország határain túl is elismerést szereztek: Bodola Lajos a geodézia, Czakó Adolf az alkalmazott szilárdságtan, Kherndl Antal a hídépítéstan, Klimm Mihály a vízépítés, Kisfaludi Lipthay Sándor és Zie- linszky Szilárd az út- és vasútépítéstan professzorai voltak. A építészeti szakosztály professzorai közül pedig nemcsak a magyar műszaki felsőoktatás története, hanem a magyar építésztörténet is a legelsők között tartja számon Steindl Imrének, a Parlament építőjének és Hauszmann Alajosnak, 11
