Hátországban. Kecskemét az I. világháború idején (Kecskemét, 2015)
Szabó Bence: „Nincs már nékem ruhám, az oláh letépte, mikor a két karom a hazámat védte.” Az 1919-es román megszállás kecskeméti eseményei - Élet a román katonai fennhatóság árnyékában - A közellátás szabályozásának ügyei
vezően zárulhatott, mert kisvártatva egy újabb, ezúttal sokkal szélesebb felhatalmazással járó ajánlattal keresték meg a szorult helyzetben lévő várost.89 E szerint a cég - mint Kecskemét hivatalos, meghatalmazott beszállítója - mindennemű közszükségleti cikket a város részére felkutathatott és mindennemű akadály vagy korlátozás nélkül a Közellátási Hivatal címére feladhatott volna. Az aránytalan kockázatvállalással és egyoldalú üzleti haszonnal kecsegtető ajánlatot a főispán visszautasította, mert a hivatal a cégre háruló felelősséget nem kívánta átvenni. A román katonai hatóságok az árubeszerzéssel megbízott egyéni kereskedők Erdélybe történő kiutazását is engedélyezték. Az igények, szükségletek felmérése és a kiutazók listáinak összeírása a közélelmezési hivatalon keresztül történt, melyet jóváhagyásra természetesen fel kellett terjeszteni a katonai parancsnokságra. Minden ez irányú erőfeszítés dacára a közellátás megoldatlanságát kereskedők útján orvosolni - a fennálló zavaros közgazdasági viszonyok mellett - mégsem lehetett. Ennek egyik okaként a pénzpiacokat eluraló bizalmatlanságot lehet megnevezni, ugyanis a felvásárlások során a termelők és a kereskedők csak az értékállónak tekintett „kék” pénzt, vagyis az egykori monarchia bankjegyeit fogadták el. Ugyanakkor a kecskeméti rendőrfőkapitány rendelete nyomán az értékesítésnél a névértékének pusztán töredékét érő fizetőeszközöket is el kellett fogadni. Ennek kiküszöbölésére a megyei katonai prefektus, Marculsecu ezredes intézkedett azon kitétel beiktatásával, hogy a kereskedők által kék pénzen vásárolt áruért ugyanolyan valutát kérjenek.90 Nagy gond volt, hogy a korona alacsony árfolyama miatt a már vámkülföldnek számító Erdélyben el sem fogadták el a magyar fizetőeszközt. A külhonivá lett kereskedelmi partnerekkel immár csak rekompenzáció útján lehetett üzletet kötni. A helyi kereskedők fa- és sóvásárlás céljából a nagyszebeni kormányzótanácsot is felkeresték, de a követjárás kézzelfogható eredményt nem hozott. Kecskemétnek legnagyobb tételben rendelkezésre álló csereáruja csak a bor volt, melyből Románia ekkor éppen nem szorult behozatalra. Ennélfogva a kereskedelmi konzorciumok fabehozatalra sem Erdélyből, de még a Tiszántúlról sem számíthattak, legfeljebb sóvásárlásra adódhatott lehetőség, az árut viszont román nemzeti fizetőeszközben, leiben kellett volna kiegyenlíteni.91 A Romániával meghiúsult ügyletek ellenére a sajtó arra figyelmeztette a kecskeméti 441 „Nincs már nékem ruhám, az oláh letépte, mikor a két karom a hazámat védte." Az 1919-es román megszállás kecskeméti eseményei
