Iványosi-Szabó Tibor: Kecskemét gazdasági fejlődése 1700–1850 (Kecskemét, 1994)

V. Kereskedelem

nagy kárára szolgálnak, elégtelenek lévén a köztapasztalás szerént az eddig fennálló és közönségessé tett rendelések", 1808-ban további szigorításokat határozott el a tanács, de ez távolról sem az utolsó volt e tárgyban.

832 Itt kell érinteni a kereskedelemnek azt a formáját is, amely csekély áruforgalmat eredményezett ugyan, de évszázadokon át fellelhető volt a városban, és az áruk egy jelentős hányadához gyakran ennek révén jutott a lakosság szegényebb része, főként a kisebb mezővárosokban. Ez a kereskedési forma a házalás, amelynek szabályozására minden bizonnyal folyamatosan törekedett Kecskeméten is a tanács annak érdekében, hogy a boltokban árusítók érdekeit megvédje. Tekintettel arra, hogy erősen behatárolt maradt mindvégig a hanzírozók forgalma, viszonylag kevés olyan statútum maradt fenn, amely e témával foglalkozott. Ezek egyike 1823-ból való, amely úgy rendelkezett, hogy „Házaló kereskedés pedig egy személynek 3 napon túl nem engedélyeztetik."

833 Természetesen heti piacok és vásárok alkalmával érthetően ők is a sokdalmat keresték fel, hogy nagyobb forgalmat tudjanak lebonyolítani.

834 A következő évtizedekben a strázsamester kötelességévé tették, hogy ezekre is felügyeljen: „Az idegen házaló kereskedőknek csak főbírói engedelem mellett lévén szabad árulni, akit ilyen engedelem nélkül házalni tapasztalna, főbíró úrnak bejelenteni tartozik.

836 Rendkívül kevés adatunk van arra vonatkozóan, hogy milyen kultúrcikkek jelentek meg a város kereskedelmében, és milyen mennyiségi kereslet, illetve kínálat mutatkozott irányukban. A fellelhető kevés adat gondos összegyűjtése is várat még magára. Itt csak néhánnyal szolgálhatunk, amelyek érthetően csak szolid jelzések lehetnek e fontos területen. Az egyik 1775-ből való, amikor egy leirat arról tájékoztatta a tanácsot, hogy „Eő fólsége kívánnya tudni, Kecskeméten hány könyvkötő vagyon, kiki hány calendáriumot ád el".

836 Az minden esetre teljesen egyértelmű, hogy ezekben az évtizedekben a könyvkötők kisebb arányú kereskedelemmel is foglalkoztak. Az érdeklődés elsődlegesen a különféle kalendáriumok iránt volt tartós és jelentős. A jobb módú cívisek és a városi alkalmazottak olvasási igénye is ritkán emelkedett ezek fölé. A városban öt könyvkötőt említ ez a feljegyzés. Saja Péter is árusított kalendáriumokat, de a darabszám neve mellett olvashatatlan. Otsai Gál János

837 550, Vörösmarti Sámuel 250, Vörösmarti János 1100 és Paréj András 200 darabot adott el. Tehát a különféle kalendáriumokból a városban két- két és fél ezer darab talált évenként gazdára. Ez azt jelentette, IVÁNYOSI-SZABÓ Tibor: 1991/b 153-154., ill. 355. Uo. 219. ÍV. 1504. hJ 6. 1810. A rendelet tervezetének 12. pontján belül: „a hanzírozók és sátor nélkül csekélyebb portékát árulók" 12 krajcár helypénz fizetésére lettek kötelezve. IVÁNYOSI-SZABÓ Tibor: 1991/b, 1841., a strázsamester munkaköri leírása. 296. IV. 1504. y/ 4. 1775. A levél hátoldalán szinte olvashatatlan feljegyzés alapján nem lehet teljesen pontos adatokat közölni. A családnév első részének olvasata bizonytalan. 832 833 834 835 836