Iványosi-Szabó Tibor: Kecskemét gazdasági fejlődése 1700–1850 (Kecskemét, 1994)

III. Ipar

vissza, hogy mielőbb megkapják a megújított articulusaikat. A földesúri jóváhagyások és a megyén elvégzendő procedúra miatt ez a folyamat éveken át tartott. A tímárok már 1817-ben megkapták Koháry Ferenc jóváhagyását, de a vármegye csak 1825-ben hirdette azt ki. A szűcsök még szerencsésebbek voltak, mert az övékét már 1820-ban közzétették. Ugyancsak 1817-ben kapták meg levelüket a molnárok, akik el tudták érni, hogy már a következő évben a vármegye is elismerje azt. A lakatosokét csak 1818-ban, a szabó céhét 1824-ben, az asztalosokét pedig 1826-ban erősítették meg. Legtovább kellett várniok az ácsoknak és a kőműveseknek, akiknek a szabályzatát 1827-ben fogadták el és 1828-ban publikálták azt.

621 A céhes kötöttségek fellazulásához a jelzett igazgatási bonyodalmak, ellentétes irányú rendelkezések feltétlenül hozzájárultak. Egyre nehezebb lett érvényt szerezni a különböző kiváltságoknak, előjogoknak. Mind nagyobb lett azon mesterek száma, akik nem kívántak egy céh keretei között dolgozni, annak életében részt venni. Évről-évre nőtt azoknak a száma, akik sohasem tettek mestervizsgát, mégis folyamatosan dolgoztak. Talán a legfeltűnőbb volt ez az eljárás a szűcsöknél, akik 1830-ban azt panaszolták, hogy nem kevesebb, mint 93 egyén űzte a mesterséget a céh keretein kívül. Közel hasonló nagyságrendű panaszokkal keresték meg a magisztrátust az asztalosok, az ácsok, a faragók, és a molnárok is. A fejlődés tényleges útját kénytelen volt követni a törvényhozás is. 1840-ben erősen korlátozták a céhek befolyását a kézműiparon belül. Mester vagy legény nemcsak az lehetett, aki valamely céhbe tartozott. Ez a törvény egyértelműbbé tette és főleg meggyorsította a céhek pusztulását. Az 1851. évi helytartótanácsi rendelet és az 1859-es nyílt parancs csak betetőzése volt annak a folyamatnak, amely már a XVIII. század végén indokolttá tették II. József ezirányú rendeleteit.

522 A város kézműiparára vonatkozó adatok egyébként távolról sem sugallnak súlyosabb válságot. Nemcsak a mesterek számának alakulása, hanem a mesterségek kereteinek bővülése is egyfajta kiegyensúlyozottságot érzékeltet. A mesterségek száma, amely 1780-ban 47 volt, 1840-ben 56-ra emelkedett, majd 1849-ben 60 lett. Míg a falusi és a mezővárosi céhek általában csak az elemi ipari szükségletek kielégítésére vállalkoztak (ács, kőműves, lakatos, bognár, kovács stb.), illetve csak a legalapvetőbb szolgáltatásokat tudták nyújtani, (molnár, szabó, szűcs, tímár, szíjgyártó stb.), Kecskeméten a reformkorban néhány olyan mesterség is meghonosodott, amelyek már városiasabb igényekről árulkodtak: szobafestő, orgonakészítő, cukrász, ezüstműves stb. Mivel a mesterséget űzők száma és a mesterségek félesége is feltétlenül jellemző egy városra, és rendelkezésünkre álló adatok e téren igen hézagosak, célszerű a korábbi lajstromokat újabbakkal kiegészíteni.

523 (L. XXII. táblázat.) 621 SZABÓ László: 1933. 26. 522 SZABÓ László: 1933. 26-27/i Az adatsor az 1828-as országos összeírás adatainak feldolgozásával készült. A szerző