Iványosi-Szabó Tibor: Kecskemét gazdasági fejlődése 1700–1850 (Kecskemét, 1994)

II. Állattartás

belül erősen eltérő arányban tartottak tenyészállatokat, amelyek minden időszakban a jövedelemszerzésnek ha nem is kiemelkedő, de feltétlenül megbecsült forrásai lehettek. A nyilvántartásba vett állatok számának fokozatos növekedése hozzávetőlegesen követte a lakosság számának gyarapodását. Ettől erőteljesen csak az 1847. évi adat tér el. Ennek oka csaknem nyilvánvaló: az 1840-es évek derekától rendkívül nagy szárazság és nyomában igen nagy gabona- és takarmány hiány jelentkezett, ami Európa számos térségében komoly éhínséget is eredményezett. Bár a város rendeletei szerint a jószágokat harmad napig nem lehetett volna eladni, „harmad napnak előtte neki került Garaczi Istvánné, megvette összvességgel az disznókat miskolcziak számokra." A sertéseket árusító ember „hit szerint megvallotta, hogy ő nem az miskolci emberek számokra, sem másoknak számokra nem hozta ... hanem itt is szaggatóra eresztette volna". A kitétel szerint az ország déli részéből felhajtott jószágok ezen a vidéken cseréltek gazdát, és jutottak el a távolabbi tájakra is. A haszonból érthetően a helybeli kereskedők is részesültek. Hiába rendelte el a tanács, hogy „Az disznókat, ha fel akarják osztani a városbeliek, azon áron osszák fel, de nyereségre ne adják, feljebb áron egymásra fel ne verjék az árokat, hanem szép egyenlően cselekedjenek, a többiek is penig, ezt cselekedték az adásban, vevésben, ezen büntetés alá vettessenek", a velük való kupeckedés évszázadokon át tartott.

450 A XVIII. század derekától a helybeli sertéstenyésztés mind szélesebb körűvé vált a város lakosai között, és ez szükségessé tette, hogy a magisztrátus e téren is újabb és újabb szabályzatokkal vegye elejét a súlyosabb társadalmi konfliktusoknak. 1754-ben, majd ezt követően többször is rendeleteben szögezte le: „Kiki a disznaját úgy oltalmazza, hogyha az más udvarán vagy kertjében vagy szöllejében turkálni tapasztaltatik, mi azon eseik, senki meg nem téríti."

451 Nemcsak a házi tartás figyelhető meg a század következő évtizedeiben, a rideg kondákról is maradt fenn több adatunk. Ezek a minden bizonnyal jelentős számú sertésből álló kondák komoly károkat tehettek a rétekben és legelőkben, így súlyosan sértették a környező gazdák és az egész város érdekeit. Az 1779-ben hozott rendelet már több mind egy évtizedes ellentétsorozatra utal: „A mint már 1768. 15. júlii pagina numero 1. statuáltatott vala, hogy a sertésnyájak az alpári rétből kitiltassanak, mivel a publikumnak az ott való kaszálójában sok károkat tesznek, most már a népnek panasza is ide járulván, hogy a nádashelyeket is annyira elrontották, hogy annak az egész nép nagy kárát tapasztalja" ezért sem a téli, sem a nyári tartást nem engedi itt a magisztrátus.

452 A széleskörű 450 IVÁNYOSI-SZABÓ Tibor: 1991/b. 12-13. A rendelet megsértői a „fogott bírák" döntése alapján „bíró kegyelmén maradtanak, büntetés nélkül ne maradjanak." 451 KOLOZSVÁRI Sándor - ÓVÁRI Károly: 1885-1904. 7-17. 15. pont. 452 IVÁNYOSI-SZABÓ Tibor: 1991/b. 97. A rendelet 12 forint büntetést helyez kilátásba. Ugyanakkor biztosítja, hogy Alpárról az ugyancsak Kecskemét birtokában lévő Pusztaszerre áthajthassák a kondát. A január 15-én meghozott statútumot az év novemberében kénytelen volt megismételni a tanács. Uo. 102-103.