Illyés Bálint: A Fölső-Kiskunság a XVI–XVII. sz.-ban. Földvári Antal Naplója. Tasnádi Székelyék családi iratai - Bács-Kiskun megyei levéltári füzetek 7. (Kecskemét, 1992)

Tasnádi Székelyek családi iratai

mássá az embert, hanem a kegyelem. Nos, ebben már benne rejtőzik a predestinációs kinyilatkoztatás, a bíztató túlvilági elrendeltetésében, fátumában megnyugvó kálvinista hívő bizakodása. Mint ahogy azonban nem ők találták ki a pestist, hisz sápasztó halál kaszált végig a tehetetlen alföldi eklézsiákon ugyanúgy, mint nagyjából húsz esztendővel előbb a színkatolikus marseille-i áldozatokon, az előző évszázadban London anglikán hitű népén, bizony volt közük a katolikus egyházatyáknak is a predestinációhoz. Egyetemi hallgató koromban egy kitűnően képzett premontrei pap—tanár barátom közölte velem, hogy augustinusi — tehát Szt. Ágoston vallotta — értelemben ő is hisz e tanban. Sőt, ott kísért a nagy katolikus hadvezér-költőnk vallomásában mind a fatalizmus, mind pedig az eleve elrendeltetés hite. Zrínyi determinizmusa már szinte nem keresztényi, hanem inkább antik vagy törökös indítékú: Sors bona, nihil aliud. Jó szerencse — semmi más. A Szigeti Veszedelemnek milyen magával ragadó epizódja a török kobzos éneke a szerencséről. Ugyanakkor az eposz páratlanul fölemelő jelenete, mikor lehajlik a feszület a szigetvári hőshöz, aki fölajánlja életét a magyarságért cserébe. A váltság eszménye pedig már keresztényi hitből fakad, s a „Sors bona" fordítása akkor „Gondviselés". Helyesebben ez is, az is, és éppen ez teszi Zrínyi költészetét maradandóvá. Persze Zimándi Pius főtisztelendő barátom sem a szerzőséget, elsőséget vitatta, mint ahogy én is összekötő hídnak szántam végső szavaimat II. Rákóczi György és Zrínyi Miklós közé, különböző hitű, de — szeretném remélni! — azonos szándékú olvasóim felé. A Tasnádiak nagy csendben elvégezték föladatukat a „belső renden", még esperes is akadt köztük. Igaz, kissé túlságosan világinak bizonyult életük a „külső renden", de bárcsak boldogulhatott, tollasodhatott volna minden magyar ember; hozzájuk hasonlóan kisérhette volna életünket olyan nagy szerencse, hogy mi is próbáltuk volna megóvni és megőrizhettük volna iratainkat, mentesítő leveleinket három évszázad viharai között. Mert azért ez is valami ám.