Illyés Bálint: A Fölső-Kiskunság a XVI–XVII. sz.-ban. Földvári Antal Naplója. Tasnádi Székelyék családi iratai - Bács-Kiskun megyei levéltári füzetek 7. (Kecskemét, 1992)

Tasnádi Székelyek családi iratai

gezni a népösszeírást Szentmiklóson). Az pedig egyenesen mosolyognivaló, mikor latin anyakönyvi kivonatot ád ki Tasnádiéknak a szabadszállási plébános 1830-ban. (Tetejében nem valami biztos latin tudása, hisz összecseréli a rovatokat.) Sajnálattal kell még megállapítani, mennyire elmarad a fiskálisok, a többségében magyar vármegyei tisztikar (szolgabírák) fogalmazása a győri, pozsonyi, veszprémi káptalanok ebbeli készségétől. Talán még a vármegye is derült volna, ha valaki hangosan elolvasta volna nekik remekléseiket. A tasnádiak kiskunsági lakása föltételezné, hogy van valamilyen összefüggés kincsesládájuk tartalma, meg a Fölső-Kiskunság írásos hagyatéka között. Ilyet azonban hiába keresünk, nem találjuk a fulöpszállási Tóth István áriái és dalainak párját, Kun szentmiklóson a Kun Liszta, Baky János krónikája, Sebestyén Gábor Énekes könyvének, a Kun miatyánk vagy a Memorialis nyelvemlékeinek megfelelőit. (L. Illyés B.: „De jól esett annak dolga, ki Sz. Miklósban lakhatik. . .") Tasnádiék hagyatéka többségében zálogos bérletekről, pénzügyekről, földhasznosításról, meg az ezekből következő állandó pereskedésről olvashatunk. Hisz nemes emberekről van szó, értelmiségiekről, akik gyanútlanul hullanak a prókátorok karjaiba. Nehéz időkbe, jó három évszázaddal vezet vissza a család legkorábbi hiteles okmánya, pontosabban 1687. szeptember 1-jéhez, amikor I. Lipót király megújítja nemesi levelüket, ők pedig aligfia véletlenül esedeznek a királyi kegyért. Nagyjából egy esztendő telt el ui. Buda visszafoglalása óta, s példásan pazarló királyunk ládája teljesen kiürült, mikor egy-két év elteltével az esztergomi érsek, Kollonich javaslatot készít: „Magyarország újjászervezésére (Neoacquistica Commissio)": a király nem köteles visszaadni régebbi birtokosainak a német katonái vére és saját pénze árán visszafoglalt területeket, csak ha állítólagos tulajdonosaik leteszik a hűségesküt, és sikerül igazolniuk jogaikat a török dúlása, az állandó futás, menekülések után. A Jászkunságot eladták, mert sehogy sem sikerült igazolnia birtokjogát, persze, hiszen félmillió aranynál többet hozott vételára a királyi kincstárnak. Az előző évtizedben a pozsonyi vértörvényszék életét veszélyeztette a protestáns prédikátoroknak, és mióta Kollonich Lipót bécsúj-