Illyés Bálint: A Fölső-Kiskunság a XVI–XVII. sz.-ban. Földvári Antal Naplója. Tasnádi Székelyék családi iratai - Bács-Kiskun megyei levéltári füzetek 7. (Kecskemét, 1992)

Földvári Antal Naplója

[ti. komolytalanul átírni — I. B.] „Az nem az én dolgom," mondám, de míg ott voltam, többször jóízűen nevetett. Itt ismerkedtem meg Hati Istvánnal, aki 1814-ben a katonaság és deákság közti verekedésben a főszerepet játszotta. Emlékezetes még ez a legációm arról, hogy itt akkor ama furfangos s deákban telhetetlen Tóthfalusi József rektoroskodott, aki minekelőtte odaérkeztünk volna hozzá, egy hat akós hordót helyheztetett be a kis benyíló szobába, és azt csapra is ütötte. Jó ebédre várt negyedmagammal — a szeghalmi, vésztői és köröstarcsai legátusok voltak velem -, mert itt oszoltak széjjel. Ebéd előtt még le se ültünk, midőn mindannyiunknak különösnek tűnt, hogy se vizet, annál inkább bort nem látunk az asztalon. Mielőtt leültünk volna, szilvóriumot hozott be appertitóriumnak [ti. étvágygerjesztőnek — I. B.] egy nagy 8 iccés ecetes üvegben, melynek fenekin sokféle fűszerszám látszott. Abból könyv nélkül, vagyis pohár nélkül kellett inni. Megévén a levest és hideg húst, bevezetett mindnyájunkat a kis oldalszobába, s így szólt: „Kedves öcséim, nekem se poharam,sem semmiféle ivóedényem nincsen, a nagy teketóriát — ismertek jól — sohase szerettem." Ezzel hanyattfekszik egy hosszan elterített subára, a csapot szájába illeszti, megcsavarintja, s legszebben folydogál — se sebesen, se lassan -, újra csavarint, eláll a folyás, felkél, s azt mondja: „No láttátok most, milyen nyomorúságosan kell az embernek megélni a világban; ezt cselekedjétek, ha azt akarjátok, hogy jól legyen dolgotok." — Ez így ment éjfélig; ekkor sürgetésünkre szalmát hozatván lefeküdtünk. Rektorunk az oldalszobában vett szállást magának. Nem tellett bele egy fertály, a gyertyát alig oltván el, amidőn észrevettük, hogy a bor csurog. Felugrálva világot gyújtottunk, és csakugyan úgy volt, de nem a földre, hanem torokba. Éppen akkorra már bevégezte rektorunk, mikor odarohantunk. Erre nagyot nevetett, s csak alig tudta tördelve kimondani: „Ti meg össze ne törjétek ám magatokat!" Másnap azon feltétel alatt bocsátotta el barátimat, ha innep után a hiányt pótolándják, és úgy lön: ismét két napot töltöttünk együtt vígan. 1828. január 3-kán ismét magához kéretett Zákány József úr. Első szava is ez volt hozzám: „Hát mire határozta magát, uram öcsém?" Felelém neki: „Bizony nekem nem sok kedvem van." Na-