Illyés Bálint: A Fölső-Kiskunság a XVI–XVII. sz.-ban. Földvári Antal Naplója. Tasnádi Székelyék családi iratai - Bács-Kiskun megyei levéltári füzetek 7. (Kecskemét, 1992)

Földvári Antal Naplója

redemptionak, vagyis a Jászkunságnak eladott állapotából 1745-ben kiváltott állapotának százados ünnepén. Semmi sem áll távolabb krónikásunktól, mint a farizeuskodás, unalmas moralizálás szándéka. Mondhatná valaki, hogy talán túlságosan világias életfölfogása, ha nem éppen a csak hivatalosan egyházi, lényegében azonban erősen világi jellegű néptanítói pályát választotta volna. így sem kevésbé szilárd meggyőződésű, melegszívű, anekdotázó magyar embert ismerünk meg benne, akinek telik erejéből az öniróniára is. Szépen kibontakoznak ugyanakkor soraiból — mi se legyünk farizeusok! — rokonszenves emberi gyöngéi. A helyi disznótorok, névnapok, keresztelők, lakodalmak hangadóját újra fölfedezhetjük soraiban. Aligha az úrvacsorai italra gondolva vetette papírra 1834-ben: „Igen sok és igen felséges jó bor termett." Valahogy ugyanígy nyilatkozott 1721-22 között a híres pozsonyi prédikátor, Bél Mátyás első hazai hírlapunkban, a Nova Posoniensiaban az ottani borokról, s talán Nagy péter cár népünnepélyei jártak Földvári eszében, mikor megírta beszámolóját a Szentmiklóson 1845-ben csapra vert hordókról, melyekből ingyen „bor tsorgott egy kis kádatskába." Földvári jeles szentmiklósi elődjeit tisztelhetjük hajdani oskolamestereinkben: Kozmái Sámuelben, aki 1790-ben megírta erősen kétértelmű ünnepi énekét II. Lipót koronázásakor. Még jelentősebb Sebestyén Gábor „oskolai professzorunk", aki a már ismert „Szentmiklósi énekeskönyv" szerzője (L. Illyés B.: „De jol esett annak dolga, ki Sz:Miklosban lakhatik. . .") Akarva-akaratlan Walter Scottra gondolunk, mikor olvassuk Földvári sorait a Mensáros család fényes névnapi lakomájáról, az ezüst étkészletekről, az előkelő erdélyi atyafiságról, meg olyan úri kedvtelésről, mint a h ajtóvadászat. Már-már attól tartunk, hogy véglegesen közöttük felejti magát hősünk, mint korának legnépszerűbb írója, W. Scott skóciai légvárában; aztán szinte megkönnyebbülve ismerünk rá krónikásunkban Karácsony Benő Pjotruskájára, aki lemarad mindenről. Hiába volt a nagy fölhajtás, szegény Földvárit csak elkerülték a máramarosi medvék. Nem neki fényeskedik az úri Magyarország: ezért cseréli föl váratlanul Mensárosék puha fészkét a debreceni diákélet marciális örömeivel.