Tóth Ágnes: Telepítések a Csonka Bács-Bodrog vármegyében 1945–1948 - Bács-Kiskun megyei levéltári füzetek 5. (Kecskemét, 1989 [!1990])

Bács-Bodrog vármegye 1944 őszétől 1945 decemberéig

3ó kat. hold, Rémen 9Ó6 kat. hold, Bácsbokodon 1853 kat. hold, Kunbaján 3384 kat.. hold állt. az elkobzások révén a földreform rendelkezésére. De földbőséggel a községek vezetői sehol sem számolhattak. Mindenütt inkább földhiányra panaszkodtak, hisz egy tagban lévő felosztható nagybirtok nem volt Észak-Bácskában. A földhiányt az egyes községek más—más módon igyekeztek megoldani. Voltak törekvések a 100 holdon aluli parasztbirtokok fölosztására, de földfoglalásokra is. A dávodi, a nagybaracskai és a hercegszántói lakosok a Mohács szigeti földekre vetettek szemet. A már korábban fölosztott földekre fegyveres nemzetőrökkel jártak át, s a karókat kidobálva jelezték: jogot formálnak a területre. A földosztás végrehajtásának nehézségei közé tartozott az is, hogy az igényjogosultak igazságos megállapítása a háború, illetve a német nemzetiségű lakosság igazolásának befejezéséig, nem volt megnyugtató módon megoldható. Nem rendelkezett az ország olyan mennyiségű igásállattal és gazdasági felszereléssel sem, hogy a juttatottakat — a termelés folyamatosságának biztosítása érdekében — ezzel elláthatták volna. A túlságosan fölaprózódó földbirtokok pedig a hitelképesség romlását vetítették előre. Bács-Bodrog vármegyének az országostól eltérő helyzetét jelezte a történetileg kialakult, viszonylag kiterjedt tanyavilága is. Am mindezek ellenére a felosztható földek területünkön április közepére már gazdára találtak. Csupán kisebb tartalékolások történtek a hazatérő katonákra gondolva. S amikor 1945 nyarán a Néppgondozó Hivatal megkezdte működését és nagyszámú telepest zúdított a vidékre, súlyos összeütközések forrásává vált a földnélküliség. Abban a három községben pedig, /Csatalján, Garán, Vaskúton/ ahol a bukovinai székelyek egy csoportja telepedett le, már a földosztás elindításakor is jelentkeztek ezek a problémák. Csatalján a földigyénylő bizottság elnöke Magdoli Gergely, majd Tusa Ambrus lett, akik kezdettől fogva a népcsoport gazdasági érdekeinek érvényesítését a földigénylő bizottságon keresztül látták megvalósíthatónak. S ez a tendencia sem volt egyedülálló, hisz a későbbiekben különböző vidékekről érkező telepesek részéről is erőteljes törekvés volt, hogy vezetőik minél nagyobb számban kerüljenek be a földigénylő bizottságokba, s így a földosztások befolyásolásával saját gazdasági érdekeiket érvényesítsék. A telepesek egyéni felismerésén, törekvésén túl ezt a tendenciát szorgalmazta a Népgondozó Hivatal is, amikor a telepfelügyelők kötelességévé tette a települési lehetőségek előkészítését, s mindezt oly módon, hogy: "minden olyan községben, ahol a lakosság 50—60>í—a német — még ha nem Volksbundista is —, igyekezzék 8—10 magyar családot előőrsként letelepíteni, hogy azokból legyen a