Kemény János: Duna–Tisza közi mezővárosi végrendeletek 1738–1847 - Forrásközlemények 9. (Kecskemét, 2005)

Bevezetés

A testator örökösnek elsősorban mindkét nembeli gyermekeit, ezek hiányában a feleségét nevezte meg. Ha a házasságból gyermek nem született, akkor a házastársak valamelyik testvérük gyermekét, esetleg idegent fogadtak örökbe. Amennyiben nem volt örökös, és örökbefogadás sem történt, a végrendelkezők vagyonukat hagyományként az egyházra, földesúrra, távolabbi rokonaikra, sőt egyes tárgyakat szomszédaikra hagytak. A hagyományok emellett történhettek még kórházakra, a városi szegényekre, iskolákra is. Ez utóbbi esetben arra is akad példa, hogy a testans vagyona meghatározott részéből iskolai alapítványt hoz létre a szegény sorsú, de tehetséges ifjak tanulmányainak támogatására. A gyermekek örökösödését befolyásolta az a tény is, hogy egyenes ági leszármazottak voltak-e, avagy valamelyik házastárs előző házasságából származtak. A rájuk testált vagyonrész nagyságát meghatározta az is, hogy életük során törődtek-e a testatorral, gondoskodtak-e róla, vagy sem. Arra is akad példa, hogy a végrendelkező azért zárja ki valamelyik gyermekét az örökségből, mert az nemcsak nem törődött vele, hanem sértő módon, illetlen szavakkal illette. A férj végrendeletében gondoskodott feleségéről is. Kikötötte számára a lakhatás jogát haláláig, illetve addig az időpontig, amíg újra férjhez nem megy. Gondoskodott az élelmezéséhez szükséges termények és állatok évenkénti mennyiségéről, olykor pénz kiszolgáltatásáról is, amelyet a kijelölt gyermeke, többnyire a házban anyjával egy fedél alatt élő legkisebb fiú tartozott részére megadni. Akad azonban olyan rendelkezés is, amikor ezt a terhet a végrendelkező több gyermekére együttesen rója ki. A kijelölt örökösök elhalálozása vagy utód nélkül maradása esetére a testáló többszörös öröklési rendet is meghatározott a végrendeletében. A rendelkező részt a záradék követte, amely a végrendelkezés megtörténtét, közhitelét, illetve annak végre nem hajtása esetére a szankciókat foglalta össze. A végrendelkezés befejező része rögzíti, hogy a végrendeletet írásba foglaló nótárius felolvasta a szövegét, ha szükséges volt, értelmét elmagyarázta. Ez után következik a testans aláírása, ha tudott írni. Ha nem, akkor keresztvonásával hitelesítette az okiratot. Végül a jelenlévő tanácsi kiküldöttek aláírták vagy kézjegyükkel látták el a végrendeletet, és a tanács megbízottja rányomta az okiratra a város pecsétjét. Nemesek végrendelkezésénél a felkért tanúk saját pecsétgyűrűjükkel végezték el a megerősítést. Az így létrejött végrendelet addig az időpontig került levéltárba, amíg annak közzétételét az érintett családtagok nem kérték. Az örökösök és hagyományosok előtt történt kihirdetést követően, a városi tanács saját tagjai közül felelős személyeket nevezett ki a végrendeletben foglaltak végrehajtására. Amennyiben az örökösök ellentmondtak a végrendeletben foglaltakra, a tanács peres útra utasította őket. A záradékba olykor igen figyelemreméltó megjegyzések is kerültek. A végrendelkezők általában felhívták a gyermekeiket, feleségüket, atyafiaikat a végrendelet megtartására, a városi tanácsot pedig a megtartatására, de ezt néha még kiátkozással is erősítették.