Pártállam és nemzetiségek 1950–1973 - Forrásközlemények 6. (Kecskemét, 2003)

Bevezető

sebb és jobb megtervezését. Ez a lakosság közvetlenül a déli és nyugati határsávban szétszórtan él, s így a legjobban ki van téve a titóista-imperialista behatásoknak. Ennek az ellenséges behatásnak tulajdonítható, hogy itt-ott a horvát és szlovén lakosság nem szívesen fogadja, vagy anyanyelvén tiltakozik az anyanyelvi oktatás bevezetése ellen. (Felsőszentmártonban az I., II. osztályosok szülei tiltakoztak.) A most még szórványos jelenségek továbbterjesztése végső fokon a lakosság anyanyelvét nem ismerő nevelők beállításához vezetne, s azt eredményezné, hogy elszigetelődne az iskola a falutól, a nevelők a szülőktől. Az anyanyelv tanítása elleni tiltakozásnak van olyan példája is, mint a petriventei Vargits nevü tanácselnök eljárása, aki a horvát nyelv bevezetése elleni tiltakozását azzal is kihangsúlyozta, hogy eltüzelte fia horvát nyelvű tankönyvét. Az ilyen példák esetleg oda vezethetnek, hogy az anyanyelv megmarad a pap és a titóisták birtokában, hogy minél zavartalanabbul végezhessék ellenséges aknamunkájukat. Itt azonban komolyan felmerül az a probléma is, amit a molnári tanácselnök, Androsekné elvtársnő így fogalmazott meg, hogy „mink gyűlöljük Titót, azért nem akarjuk az ő nyelvét tanulni." Kétségtelenül mind a két eset fennáll. Pont ez az ellentmondás késztet arra, hogy tanácsot, útmutatást kérjünk. Mi úgy látjuk, hogy a horvát-szlovén anyanyelvi oktatás terén fennálló hiányosságokat az anyanyelvi iskolák számának emelésével, bentlakásos, körzeti általános iskolák létesítésével és megbízható, a horvát nyelvet ismerő tanerők képzésével, munkába állításával tudjuk felszámolni. A 2-fajta [sic!] általános iskola problémája ugyanilyen éles feladatként jelentkezik a német oktatás terén is. Elvi döntés nélkül az itt kiépítésre kerülő iskolahálózatban is az eddigi bizonytalanság, alkalomszerűség érvényesülne. c) Középiskolák Annak az eldöntése, hogy a nemzetiségi általános iskolahálózatban a döntő szerep a nyelvoktató vagy a nemzetiségi tanítási nyelvű iskoláké lesz-e, meghatározza a középiskolai hálózat tervezését, továbbfejlesztését is. A nemzetiségi középiskolák fenntartását, újak (német általános gimnázium és tanítóképző, nemzetiségi óvónőképző) létesítését azért kell gondosan megvizsgálni, mert a meglévők már népszerűek, túlnépesek. További fenntartásukra azért is szükség van, mert innen kerülhetnek ki azok a nemzetiségi középkáderek, akik az államapparátusban (tanácsok, néphadsereg, rendőrség, államvédelem stb.) jó szolgálatot tehetnek a szocializmus építésének a saját anyanyelvű lakosság körében. A nemzetiségi középiskolát végző tanulók továbbtanulása terén vannak problémák. Az első ilyen érettségizettek 1953 júniusában hagyják el a gyulai román és a békéscsabai szlovák általános gimnáziumot. Ezeknek zömmel magyar főiskolán, egyetemen kell tovább tanulniok. Ennek érdekében olyan különleges tanmeneteket kell összeállítanunk a nemzetiségi középiskolák részére, amelyek lehetővé teszik, hogy azok az érettségizettek, akik nem foly-