Pártállam és nemzetiségek 1950–1973 - Forrásközlemények 6. (Kecskemét, 2003)

Bevezető

Mindhárom - ekkor még a német nemzetiséget meg sem említik a dokumentumok - nemzetiség oktatásának felügyeletét egy-egy központi iskolafelügyelő látta el. Az ő feladatuk volt a szövetségek és a minisztérium közötti koordináció is. Kovács Péter, a Közoktatásügyi Minisztérium Nemzetiségi Osztályának osztályvezetője 1952. november 5-én megfogalmazott jelentésében a nemzetiségi oktatás szakszerű megszervezésének, valamint a korrekt nemzetiségpolitikai döntések alapjának nevezte a megbízható nemzetiségstatisztikai adatok meglétét. Ez azonban nem állt rendelkezésre, hiszen óriási volt az eltérés a Központi Statisztikai Hivatal, a Belügyminisztérium és a nemzetiségi szövetségek számadatai között.

19 Semmiképp nem volt reálisnak tekinthető az 1949-es népszámlálás nemzetiségstatisztikai adatsora, hiszen az 1941-es népszámlálás nemzetiségi bevallásának a ki- és áttelepítéseknél történt felhasználása, valamint a délszláv lakossággal szemben megindult diszkriminatív intézkedések következtében minimálisra csökkent a nemzeti hovatartozás megvallása, így a tényleges igényeknek megfelelő nemzetiségi iskolahálózat kialakításához legelőbb a jobbára csak becsült nemzetiségi létszámadatok ellenőrzésére lett volna szükség. Enélkül továbbra is csak ötletszerűség, kapkodás jellemezhette a nemzetiségi oktatást, ami jogosan váltotta ki az érintettek elégedetlenségét, és időről időre vitát váltott ki az asszimiláció mértékéről és folyamatáról a különböző szervezetek - kultúrszövetségek, megyei és helyi tanácsok - között is. Az ötletszerűséget, az intézményszervezésnél követett ad hoc jelleget támasztják alá a számadatok is. A nemzetiségi óvodai hálózat kialakításánál nem vették figyelembe a már működő nemzetiségi iskolák számát. Azaz a 65 délszláv általános iskola mellett gyakorlatilag ugyanannyi óvoda működött, mint a 121 szlovák iskola mellett (20 délszláv, 23 szlovák). A 66 német iskola mellé pedig egyetlen egy óvodát sem szerveztek. Ezek az aránytalanságok bizonyos szakmai vitákat is tükröztek. Egyes vélemények szerint a nyelvoktató általános iskolák mellé nem szükséges nemzetiségi óvodát szervezni, míg más vélemények szerint ez ott is elengedhetetlen. Nézetkülönbség alakult ki azzal kapcsolatban is, hogy ezekben az óvodákban egy- vagy kétnyelvűek (anyanyelvű és magyar nyelvű) legyenek-e a foglakozások. Sokkal súlyosabb következményekkel járt azonban az a tény, hogy 1952 végén Magyarországon nem folyt nemzetiségi óvónőképzés. Az ezekben az intézetekben dolgozókat nyári tanfolyamokon készítették föl. Nagy bizonytalanság figyelhető meg a nemzetiségi nyelvoktató és a tanítási nyelvű általános iskolák szervezése terén is. Természetesen a nemzetiségi tanítási nyelvű általános iskolák szolgálták, szolgálhatták volna jobban az anyanyelvőrzés igényét. A nyelvoktató általános iskolákban csak heti néhány órában tanulhatták anyanyelvüket a gyerekek. Ugyanakkor a nemzetiségi iskolák túlnyomó része nyelvoktató (236), és csupán 40 intézményben volt a tanítás nyelve az adott nemzetiség anyanyelve. Ez a nagyfokú aránytalanság az egyes nemzetiségek között is megfigyelhető. A németek csak nyelvLásd az 5. számú dokumentumot.