Tóth Ágnes: Nemzetiségi népiskolák Magyarországon az 1943/44-es tanévben - Forrásközlemények 3. (Kecskemét, 1998)
Bevezető
előterjeszteni a változtatással kapcsolatos kéréseket. Amennyiben nem érkezett a minisztériumhoz jelzés, úgy a korábbi állapotot kellett fenntartani. Csernoch János hercegprímás azonban meglehetősen nagy ellenállást tapasztalt papjai részéről. A rendelet végrehajtása nem, vagy csak nagyon vontatottan haladt a katolikus népiskolákban, amit Klebeisberg Kunó, vallás- és közoktatásügyi miniszter a katolikus egyházfőhöz 1924. július 15-én eljuttatott átiratában szóvá is tett. "Tapasztalatai szerint a nemzetiségek igen szerény kívánságokkal lépnek fel, beérik azzal, hogy a hittant, az írás-olvasást, az egyházi éneket tanítsák gyermekeiknek anyanyelvükön, illetve anyanyelvükön is. Sajnálatos módon azonban sokhelyütt még e szerény kívánság teljesítését is megtagadják, illetve az anyanyelvnek még ily szűk keretek közt történt tanítását is megszüntetik. Ennek következtében gyakori, hogy az anyanyelv egyáltalán nem érvényesül az oktatásban, még tisztára nemzetiségi lakosságú községekben sem." 16 Klebelsberg leszögezi azt is, hogy a nemzetiségi népoktatásra vonatkozóan hozott rendelete csak akkor hozhat végleges megoldást, ha azt a felekezeti népiskolákban is bevezetik. Felkereste a hercegprímást Bleyer Jakab, a Magyarországi Német Népművelődési Egyesület alelnöke is, aki ismertette az általuk 1924 őszén, a "A hazai németség elemi népoktatás-ügyének jelenlegi állapotáról" készített memorandumát, továbbá a Bethlen miniszterelnöknek is eljuttatott panaszbeadványát, amelyben az anyanyelvi oktatás megszervezésének akadályozásáról, a német nemzetiségűeket ért jogsérelmekről számolt be. 17 A fentiek hatására Csernoch a következő - 1925. március 18. - püspökkari konferencián napirendre tűzte a nemzetiségi népoktatásnak az egyházi iskolákban való helyzetét. Az értekezleten bebizonyosodott, hogy "egyes egyházmegyei főhatóságok, különösen a pécsi főhatóság, nem hajtják végre a katolikus iskolákban a magyar kormánynak a kisebbségi politikáról kiadott rendeletét", ezért határozatban ismerték el, hogy "kívánatos a kormányrendelet végrehajtása, s a lakosság óhajának respektálása". 18 Nem csoda hát, ha az érintett nemzetiségek 1923-ban az ún. típusos nemzetiségi oktatás bevezetését inkább az anyanyelvi oktatáshoz való jog csorbulásaként élték meg, és nem annak kiteljesítéseként, valóságos választási alternatívaként értékelték. A '20-as évek végétől tanárok, tanfelügyelők, oktatáspolitikusok is egyre gyakrabban éles bírálattal illették a kialakított rendszert, amely nem jelentett az érintettek számára valódi választási lehetőséget. A szakmai közvélemény ugyanis közvetlenül tapasztalta, hogy a tisztán anyanyelvi oktatásban résztvevők számára nemzetiségi középiskolák, főiskolák hiányában - a továbbtanulás lehetőségei szűkülnek le. S miután a magyar nyelvet eléggé nem bírják, a felsőfokú képzésben részt venni akarván, komoly nehézségeik támadnak. A nemzetiségi nyelvet kötelező tantárgyként tanító iskolák viszont, csak igen csekély igényeket tudtak kielégíteni. A "... kisebbségi iskolákban mind sokácaink mind pedig sváb tanulóink az anyanyelv gyakorlására adott lehetőségeiket a 'C típusú rendszerben, legtöbb helyen osztatlan formában tanítva a legminimálisabban sem tudják kihasználni. Mind az időegység, mind a tananyag ismétlésének Tilkovszky, 1995. 1255. Tilkovszky, 1995. 1255-56. Tilkovszky, 1995. 1256.
