A kecskeméti magisztrátus jegyzőkönyveinek töredékei I. 1591-1711. - Forrásközlemények 1. (Kecskemét, 1996)

ELŐSZÓ

ELŐSZÓ A levéltárak egyik alapvető kötelessége, hogy az örizetükben lévő iratanyag mindazon részét közzétegyék, amelyek szélesebb körű érdeklődésre tarthatnak számot. Ennek a gyakorlatnak nemcsak Európa nyugati részében, hanem nálunk is több évszázados hagyománya van. A magyar történettudomány is több mint 200 éve szorgoskodik annak érdekében, hogy legfontosabb forrásaink könyv formában és így minél könnyebben hozzáférhetőek legyenek. Ezt megköveteli a mind szélesebb körű oktató és tudományos tevékenység, mind pedig az iratok védelme. Intézményünk jogelődei, az egykori városi levéltárak is 140-150 évvel ezelőtt megkezdték legfontosabb irataik forráskiadványokban történő közzétételét. Ezen rendkívül igényes és távolról sem hálás munkának elvégzésén jeles levéltárnokok, helytörténészek és kiváló tudósok egyaránt fáradoztak. Régiónkon belül elég csak Szerelemhegyi, íiornyik. Gyárfás, Szilády és Szilágyi nevére, munkásságára utalnunk annak bizonyságául, hogy még a Magyar Tudományos Akadémia tagjai is következetesen fáradoztak a vidéki levéltárak anyagának az országos történetírásba való beemelésén, hisz ők tudták igazán, hogy ezek nélkül lehetetlen a magyar történelem több korszakának hiteles feltárása. Megyénk levéltára jó időn át nem tudta folytatni ezt a nagyon figyelemre méltó küldetését. Egy évtizeden át részben a háborút követő szegénység, részben pedig az államosítás után a tudományok bizarr ideológiával történő átitatása tette lehetetlenné a történelmi valóság hiteles bemutatását. 1956 utáni évtizedben pedig a nemzeti múlt iránti talán még betegesebb averzió bénította a szakma ezirányú tevékenységét. Közismert, hogy a munkásmozgalom és a "felszabadulás" évfordulói törték meg ezt a jeget, oldották valamelyest azt a hideg elzárkózást, amely a Kárpátmedencében élők történetének tárgyilagos feltárásával szemben érvényesült. A hatvanas évek derekától kezdve már nemcsak a jól kézben tartott és ellenőrzött központi intézetek munkatársai kaptak engedélyt, lehetőséget arra, hogy "haladó hagyományaink" történelmi forrásait közzétegyék, hanem egy-egy vidéki ideológiai titkár is összeszedhette bátorságát ahhoz, hogy "felszabadulásunk" vagy a Tanácsköztársaság eseményeiről valamilyen válogatás megjelenését szorgalmazza. Mivel a történelmi tények és az ideológiai "elvárások" között mindig jelentős volt a távolság, a tudományos igénnyel dolgozó szakemberek, illetve kiadványaik körül nem volt ritka a mesterségesen szított "botrány".