Bács-Kiskun megye múltjából 22. (Kecskemét, 2007)

TANULMÁNYOK - IVÁNYOSI-SZABÓ TIBOR: ÁLLATTARTÁSUNK A HOMOKHÁTSÁG KÖZEPÉN A XVII. SZÁZADBAN

Sándor Gergely 1676 15 10 2 Nagy Ferenc 1676 162 18 9 Csáki Miklós 1676 101 16 5 Dora Benedek 1676 47 10 3 Varga Miklós 1676 50 14 11 Czimbalmos Andrásné 1676 7,5 4 Bede Lukács 1676 66 16 22 Szabó Keresztes 1676 121,5 13 6 Mészáros János 1676 36 14 13 Pathay András 1676 759 18 85 Borbola András 1676 9,5 7 4 Sárközi István 1676 193,5 18 7 Oláh János 1676 8 3,5 12 Fekete Tamás 1676 10 7,5 7 Kőrös János 1676 151,5 18 10 Molnár Mihály 1676 142,5 18 7 István Kovács 1676 29 9 Kemény András 1676 124 18 7 Kovács Gergely 1676 26,5 9 4 Kaszap Imre 1676 54 12 Szőke János 1676 12 10 6 Kis Istvánná 1676 129,5 16 Kamarás Ambrus 1676 759 18 53 Mivel az itt közzétett összeállítást nem a juhászokat tartó valamennyi gazdáról készült lajstrom alapján állíthattuk össze, így teljesnek távolról sem mondható, ezért sokoldalú elemzés végzésére sem vállalkozhatunk, de az adatok viszonylag nagy száma, a két dátum közelsége azt lehetővé teszi, hogy belőle néhány következtetést levonjunk. Az első megállapításunk: 1673-ban 30, 1676-ban pedig további 36 gazda juhásza vétett a város statútumai ellen. Aligha kétséges, hogy a juhászok a városban a bérmunkát vállalók egyik jelentős csoportját alkották. Az adólajstromok adatai alapján megállapíthatjuk azt is, hogy öt juhászt tartó gazda csekély adót fizetett, így valójában törpebirtokosnak mondhatjuk őket. Ujabb 15 gazda 6-10 forint közötti adóra volt kötelezve, akiket kisbirtokosnak mondhatunk. Ugyanennyien nagyon figyelemre méltó vadszámmal rendelkeztek, és jelentős adót - 11-17 forintot - fizettek. Az összeállítás alapján megfogalmazható egyik legfontosabb megfigyelés mégis az, hogy a juhászt tartó gazdák közel 50 százaléka a leggazdagabbak közül került ki. Miként látni fogjuk, a számottevő juhot tartók lényegesen többen voltak, mint ebben a táblázatban szereplők. Ezért elég gyakori eset volt, hogy kényszerből társultak, közösen fogadtak pásztorokat, béreltek legelőket. Sajnos a XVII. századból nem maradtak fenn olyan feljegyzések, amelyekkel ezt a gyakorlatot pontosan fel tudnánk idézni. Rendelkezésünkre áll viszont 1705-ből egy rendkívül fontos jegyzék, amelyet segítségül hívhatunk. Igaz ugyan, hogy néhány évvel az évszázad befejeződése után rögzítették, de mivel tudjuk, hogy a feudális-rendi társadalmon belül a mezőgazdaság egyes ágazatai rendkívül lassan változtak, aligha lehet kétséges, hogy egy hosszú fejlődés eredményeként alakult ki ez a gyakorlat, és az előző század utolsó felében-harmadában csaknem pontosan ilyen szokásokat követtek a város gazdái.