Bács-Kiskun megye múltjából 22. (Kecskemét, 2007)

TANULMÁNYOK - IVÁNYOSI-SZABÓ TIBOR: ÁLLATTARTÁSUNK A HOMOKHÁTSÁG KÖZEPÉN A XVII. SZÁZADBAN

Sajnos, nincs adatunk arra, hogyan, milyen körülmények között történt az éves szaporulat szempontjából oly fontos elletés, a fialtatás. A legkorábbi adataink is csak a XVIII. századból valók. Tény, hogy a juhos gazdák igyekeztek a városhoz minél közelebb biztosítani erre megfelelő helyet, hogy később a tejet, a tejtermékeket minél könnyebben el tudják juttatni a városba. A szántóföldek, a vetések védelme érdekében a tanács ezeket a szándékokat nem tudta figyelembe venni, és csak a távolabbi pusztákon engedélyezte ezt. Az ezzel kapcsolatos rendeleteket azonban sorra kijátszották, ezért gyakorta meg kellett ismételni azokat. Az 1733-ban hozott rendelet értelmében „Senki is a Város Földjén Juhaikat ne ellesse, s elletőkét fel ne építsék, hanem a Kun Pusztákon ellettessék".

228 Az anyajuhok és a napos bárányok védelme érdekében régtől fogva készítettek a pásztorok olyan félig földbe vájt alkalmatosságokat, amelyek a nagyobb hidegtől védték a jószágokat. Ezek kezdetlegességük ellenére az alapvető célt biztosították. Nem véletlen, hogy 1688 tavaszán „Szegedi katonák, hogy itt ellették a jószágaikat, úgy mint a juhokat, adtának flo. 2, den. 12 [a város tanácsának]."

229 Bár a kecskeméti cívisek és parasztok gazdálkodásán belül nem a juhászat volt a meghatározó ágazat, aligha kétséges, hogy igen fontos helyet kapott mind az adóztatás, mind a lakosság élelmezése terén. Az adószedő feljegyzései között található adatok, a dézsmabárányok rendszeres szedését számon tartó lajstromok, a különféle szolgáltatások során elhajtott jószágok száma stb. mind azt jelzik, hogy az egyik legjelentősebb foglalkozási ág volt már a XVII. században is. Tekintettel arra, hogy a juhászat lényegesen szélesebb társadalmi csoportokat érintett, mint a nagyállattartás, jóval nagyobb számban voltak olyan gazdák, akik önálló nyájat tudtak fenntartani. Ezekről sajnos nem maradt ránk semmiféle nyilvántartás. Számukra csak a juhászaik létéből tudunk következtetni, akik időről időre kisebb-nagyobb szabálysértést követtek el nyájaik legeltetése, az elletés és nyírás során, és legtöbbször gazdáik nevét is feltüntették. Itt csak két időponthoz, 1662-höz és 1675-höz közel eső évekből gyűjtöttünk ki anyagot, teljességre ekkor sem törekedve. Alapvető célunk az volt, hogy ily módon érzékeltessük, láthatóvá tegyük, milyen vagyoni-társadalmi csoportokhoz tartoztak az önálló juhászt, az önálló nyájat tartó gazdák. Ennek érdekében rögzítettük a feljegyzés évét, a gazdáknak két jelzett időpontban megállapított vadszámát, adójuk összegét és a dézsmába beadott bárányaik számát.

230 228 SZABÓ Kálmán, 1986. 131-133. 229 BKMÖL IV. 1510/a. 1687. 3-8. Minden bizonnyal a városi tanács ellető juhászai által készített alkalmi létesítményeket vették igénybe. 2j0 Az összeállítás több forrás együttes felhasználásával készült. A vadszám és az adó összege a jelzett évek adókönyveiben (BKMÖL IV. 1508/c.) találhatók. A juhászok nevét a főbírói számadáskönyvekből (BKMÖL IV. 1510/i.) gyűjtöttük ki. A báránydézsma adatai ugyancsak a jelzett évek adókönyveiből (1662: 216-217., ill. 1675: 136-139) valók. A táblázat fejlécében a V = Vadszám, A = Adó, Bd = Báránydézsma. A kurzív formában szedett számok az 1678. évből valók.