Bács-Kiskun megye múltjából 22. (Kecskemét, 2007)

TANULMÁNYOK - IVÁNYOSI-SZABÓ TIBOR: ÁLLATTARTÁSUNK A HOMOKHÁTSÁG KÖZEPÉN A XVII. SZÁZADBAN

egyik tanúvallomásában utalt a sokak számára emlékezetes télre. „Elkövetkezvén a nagy tél 1662. esztendőben, az emberek, marhájok elfogyván, elhagyták a pusztát J- Y 103 * Ha röviden is, de utalnunk kell arra, hogy évszázadokon át a város tanácsa maga is gazdálkodott, különféle üzemeket működtetett, juhnyája, ménese volt. Több egyértelmű utalás van arra is, hogy egy időben önálló gulyát tartott fenn. Hornyik János jegyzeteiből tudjuk, hogy az időközben elpusztult városi jegyzőkönyvekben már 1594-ben „Említtetik a város barma". Két évvel későbbi feljegyzés: „Említtetik a Város Vágó barma", majd az ezt követő évből, 1597-ből: „A Bácskai Törökök Bégje ezen a nyáron a város marháit elraboltatja."

1 4 Tekintettel arra, hogy hasonló erőszakosság esetén mindig név szerint említették, mely gazdát ért sérelem, itt joggal az önkormányzat állományára gondolhatunk, annál inkább, mivel a sok pusztán szétszórtan legelő gulyákat együttesen aligha rabolhatták volna el. Feltétlenül ki kell viszont emelnünk, hogy a hatvanas évektől, amikor pedig szinte minden évből fennmaradt a város alkalmazottainak és cselédjeinek conventiójáról készített összegzés, egyetlen esetben sem találkozunk a város gulyásának említésével, bérének meghatározásával. Ezt az ellentmondást vagy legalábbis erőteljes váltást azzal magyarázhatjuk, hogy - miként több más üzemének működtetése során is - a tanács csak addig vállalt magára kényszerből hasonló terhet, amíg arra a város közösségének mindenképpen szüksége volt, és érdemi hasznot biztosított számára.

105 * A ridegen tartott, más néven szilaj marhák mellett léteztek a falvakban és mezővárosokban kezes jószágok is. Ezek nagyobb részben az igába tört ökrök és lovak, valamint a fejőstehenek voltak. Ezek számára az elöljáróság folyamatosan biztosította a szükséges legelőt, amit itt is nyomásnak hívtak. Erre a városhoz közel levő térségre, legelőre hajtották ki naponként a házaknál tartott haszonállatokból összeálló csordát, amely szokás, gyakorlat oly sok helyen egészen a XX. századig megmaradt. Tekintettel arra, hogy sok évszázados gyakorlatról volt szó, amely a hétköznapok természetes részévé vált, - a tanácsi jegyzőkönyvek hiányában - erről is igen kevés feljegyzést lelhetünk fel. Az itteni Nyomás területére való utalással viszont többször is találkozunk, de a város csordására csak néhány adat áll rendelkezésünkre: 1664. augusztus 19-én „Kecskemét városának csordása, Zólyomi István" tett egy ügyben vallomást. A ránk maradt csekély számú utalás is jelzi, hogy a városi csorda folyamatosan létezett. 1679. július 5-én kelt feljegyzés szerint a városban garázdálkodó füleki katonák egyike „...az nyomási csordást meglőtte, a lábát...".

106 Azt a tényt, hogy a város életében milyen meghatározó volt hosszú időn át közvetlenül a város tövében lévő közös legelő, mi sem bizonyítja jobban, mint az a feszültség, BKMÖL IV. 1504/a. 188. IVÁNYOSI-SZABÓ Tibor, 1996.38-46. Ez a váltás nem egyedi eset. Egy idő után a tanács lemondott az önálló juhnyáj és a ménes tartásáról éppen úgy, mint a „sajtnyomó ház" működtetéséről, a saját gabonás vermek készítéséről és fenntartásáról, az önálló konyha, vagy az „égett bor égető" stb. üzemeltetéséről. BKMÖL IV. 1504/m. Robotlajstrom 1679. 276-282.