Bács-Kiskun megye múltjából 22. (Kecskemét, 2007)

TANULMÁNYOK - IVÁNYOSI-SZABÓ TIBOR: ÁLLATTARTÁSUNK A HOMOKHÁTSÁG KÖZEPÉN A XVII. SZÁZADBAN

jószágok számára, hanem tartásuk társadalmi beágyazottságára is kitér. Megállapítása szerint a mezővárosban az egyik XVII. századi összeírás szerint 321 gazda közül 141-nél vettek nyilvántartásba sertést. Nyilván a mocsaras környezet kedvezett ezek tenyésztésének, és ezért 48 gazda 11-30, 13 fő 31-51, 3 fő 50-100 és egy pedig több mint száz sertést tartott.

301 A nálunk meghonosodott állományban a XIX. század közepéig háromféle sertést lehetett fellelni. A szalontai sertés mindenekelőtt a mocsaras vidékeken, a bakonyi pedig a makkoltatást biztosító tölgyesekben vált kedveltté. A korszak vége felé mind szélesebb körben tenyésztették a Balkánról hozott mangalicát.''

02 Aligha kétséges, hogy a nehéz fizikai munkát végző lakosság élelmezésében a sertésekből nyert termékek egyre növekvő helyet kaptak ezen a vidéken. Ennek ellenére még a XVII. századi feljegyzéseink sem tükrözik igazán azt a sokoldalú jelenlétet, amely régtől fogva a legszélesebb társadalmi rétegek táplálkozásában valójában lehetett. Tekintettel arra, hogy elsősorban a helyi, sőt családi igények kielégítésre tenyésztették ezeket a jószágokat, és gyakorlatilag csak húsukat, szalonnájukat hasznosították, a helyi kereskedelemben a többi háziállattal szemben viszonylag ritkán említik. Talán éppen ezért a szakirodalom is elég mostohán bánt sertéstenyésztésünk múltjának feltárásával és annak tudományos igényű ismertetésével. Csak 1828-ban jelent meg nálunk az első erre vonatkozó nyomtatott munka/ A fentiek alapján érthető, hogy a szűkös mennyiség miatt nem lehet olyan részletes áttekintést adni erről az ágazatról mint a szarvasmarhák tenyésztéséről vagy a juhászairól. Társadalmi súlyáról és vagyoni-rétegképző szerepéről is csak nagyon visszafogottan szólhatunk. Magyar nyelvű forrásainkban 1591-ben rögzítették a sertésekre vonatkozó első adatokat: „Wyzes Jánost wytte el az Pesty wayda Hlyen Dologhert Hogh az Cyny Embeor 8 dyznayat Atta wolt kezeben Zaraz Gáspárnak lg loptak ketten. Zaraz Gaspar meg waltozott [megváltotta magát]." A másik feljegyzés is tulajdon elleni sérelmet rögzít: Botos Boldysarnak az Annyt Ismeg Azért wytte hog az fya Dyznokat lopót wolt, es az Annyat el zoktetty wolt ű maga el zalat es az Annya kotystul kézbe Akat."

304 Több mint figyelemreméltó, hogy kecskeméti feljegyzésekben a sertések adóztatására vonatkozó adatot nem találunk. Sem a vadszámba nem vették be, sem dézsmát nem kellett fizetni utánuk. Ez kétségtelenül azt jelezte, hogy vagy nem volt komoly adóalap, vagy pedig nem volt elég megbízhatóan ellenőrizhető az állomány. Az viszont kétségtelen, hogy a sertésekkel kapcsolatosan nem készültek olyan nyilvántartások, lajstromok, mint a báránydézsmákról. Pedig egy-egy emse és ártány értéke jóval nagyobb volt, mint a juhoké, nem szólva a hizlalt jószágokról. Mégis, a nyilvántartásokban elszórtan felbukkanó adatok alapján megkíséreljük, hogy az eddigi egy-egy idézetre szorítkozó tájékoztatásnál jóval többet - bár nem teljesen átfogó és részleteiben nem kellően árnyalt képet - adjunk a városon belül létezett sertéstartásról. KOVÁCS István, 1984. 342. BALASSA Iván, 1990. 240-248., ill. GAÁL László, 1966. 321. GAÁL László, 1966. 309-311. IVÁNYOSI-SZABÓ Tibor, 1996. 27.