Bács-Kiskun megye múltjából 18. (Kecskemét, 2003)

TÖRTÉNELEMFORMÁLÓ SZEMÉLYISÉG - FŰZI LÁSZLÓ Alkattan és regénytipológia

mára egyaránt biztosított tér, amelyben az egymáshoz való viszonyukat megélték. De miféle tapasztalat rejlett az időben és nem a térben létező Németh László létérzékelése mögött? (Mielőtt megpróbálnánk a kérdésre válaszolni, arra utalunk, hogy az idő valóban Németh központi kategóriája, s nemcsak abban a vonatkozásban, hogy ő maga igyekezett a kor lelkéhez közel hatolni, hanem abban az összefüggésben is, hogy hősei az időben léteznek, valamennyi hosszú fejlődési folyamaton megy keresztül, s még drámáinak a szereplői sem egymással állnak szemben ugyanabban a térben, hanem általában korábbi önmagukkal az időben, Németh számára ezért okozott külön gondot a drámák világának a megteremtése - míg Dosztojevszkij regényeiben szinte drámai nagyjelenetek követik egymást.) S most akkor essen néhány szó Németh létérzékeléséről. Dosztojevszkij és Németh kora között zajlott le az idő regénybeli felértékelődése, gondoljunk a Némethre is ható Marcel Proust regényírói művészetére, az Emberi színjátékban Németh Dosztojevszkij- és Proustélménye egyaránt megfigyelhető, később - addig, amíg ilyen jellegű hatásokról egyáltalán beszélhetünk -, a Proust-hatás lesz az erősebb, a Gyászban például az emléktömbök a regény szerkezetét meghatározó szerephez jutnak, még akkor is, ha az idő szubjektivizálása nem olyan mértékű, mint Proustnál. A másik meghatározó tapasztalat a felnövesztett én lehetőségeinek beszűkülése. Míg Dosztojevszkij regényhősei a maguk dilemmáit korlátozás nélkül ütköztethetik egymással, addig Németh már a én visszaszorulásának tapasztalatát rögzítette magában, a zárt formák mögé való visszahúzódást. (A zártság tiszteletét alakította ki az újklasszicista irányzat is, ehhez Németh - legalábbis a Gyász írásának idején - erősen kötődött.) A hangsúly az egyén lehetőségeinek kibontásáról az egyén és a társadalom ütközésére helyeződött át - s ez az áthelyeződés, azért is, mert Németh életében, gondoljunk a Tanú keretei közé való kényszerűen megélt visszahúzódására, majd az így megteremtett világának szétesésére 1935-ben, erről már volt szó, Németh műveiben is megfigyelhető. Míg az 1928-29-ben írt Emberi színjátéknak a felnövesztett élet mellett az a legfőbb „dosztojevszkiji" vonása, hogy a regényben a hősök egymás mellett élnek, gondoljunk Boda Zoltán, Horváth Laci és Behr Alfréd hármasára, s egymást követő nagyjeleneteikre, addig a Tanú elindításának pillanatában, 1932-ben írott Gyásznak a legfőbb jellemzője az egyén és a világ ütközésének az ábrázolása lesz, ahogyan aztán az egyén és a világ kapcsolatának vizsgálata lesz majd minden Németh-regény témája, az idő által megteremtett módosulásokkal, s a motívumvilág lassú átfejlődésével, ennek az elemzésébe itt most nem bocsátkozunk bele. De nemcsak a regények világának jellemzője lesz ez, hanem poétikájuk legfőbb szervezőeleme is, úgy, ahogyan Dosztojevszkijnél a polifonikus világlátás sajátosságai is meghatározzák regényeinek poétikáját. Németh az egyén és a világ ütközését ragadta meg, ezért regényeivel kapcsolatban a tudatregény kifejezést - a monologikus regény megfelelője lenne ez - csak akkor tartom használhatónak, ha ehhez a kifejezéshez rögtön hozzátesszük: Németh a tudatregénynek azt a típusát teremtette meg, amelyik az egyén világgal való ütközésének tartalmait mutatja meg, a tizenkilencedik század által megteremtett monologikus regényt éppen ezáltal aktivizálta és újította meg. Lássuk ennek az aktivizálásnak a sajátosságait. Dérczy Péter a Gyászt elemezve a következőket írta: „..megváltozik az elbeszélésmód, az elbeszélő viszonya a történethez, legalábbis a korábbi tendenciákhoz, különösen Móriczhoz képest. ... A regény döntő hányadát az auktorális és perszonális elbeszélés ötvözete adja. ... Németh László a kétféle elbeszélésmódból létrejövő különös tudatábrázoló technikát alkalmazza. Kü-