Bács-Kiskun megye múltjából 18. (Kecskemét, 2003)

TÖRTÉNELEMFORMÁLÓ SZEMÉLYISÉG - FŰZI LÁSZLÓ Alkattan és regénytipológia

megírta Negyven év című pályarajzát. Ha az Ember és szerep a bevezető volt ehhez a műhöz, akkor a Negyven év az összefoglalás, az epilógus, csupán a két szélső pont között megteremtett egységes mű megmutatására nem nyílott lehetősége, az életműsorozat kötetei ehhez nem biztosítottak valódi lehetőséget. Ezért is írta A/a/?/ójában, megkeseredetten: „Megkísért, hogy az egész életmű-szerződést odadobjam. De nem szabad - csak az az elhatározásom lesz szilárdabb, hogy a Művet magamnak adom ki, az ő kiadásuk arra jó, hogy énnekem végig kelljen mennem, össze kelljen állítanom az egyes darabokat, s hogy a közönség figyelmét fölhívja: van az Utolsó kísérlet is, nem ez, az eredetije..." 3 Igen, volt az Utolsó kísérlet is, s volt a Tanú is, annak a létére az életműsorozat ezerkilencszáznyolcvankilenc előtti köteteiből talán még következtetni sem lehet, s létezett, ahogy Németh írta, a teljes mű is. Az egységes mű felépítésének elképzelése Németh László világából fakadt, mégis érdemes felfigyelnünk arra, hogy Ady költői világában is észrevette a felépítettség jegyeit. „Utalásaiban áttekinthetetlen s szerkezetében mégis világos világ. A motívumok ilyen osztódására, ekkora ösztönösségére s ilyen tudatosságára nemcsak a magyar lírában, de a világlírában is bajos példát találni" - mondta, majd A minden titkok verseire utalva hozzátette: „Az Adyval kapcsolatban annyiszor emlegetett dantei rend ebben a kötetben mutatja meg bordáit a legnyilvánvalóbban. De burkoltabban: ez lesz a szerkezete mindenik Ady-kötetnek. Ha korunk lélektani figyelmével nézzük: egy-egy lírai önarckép mindenik."

4 Annak megértéséhez, hogy miképpen került a lét, a megélt és a megélendő élet, hozzákapcsolódóan pedig az egységesként felépíteni vágyott mű gondolkodásának középpontjába, némi kitérőt kell tennünk. III. Németh László Dosztojevszkij világát a fontos szellemi jelenségeknek kijáró alapossággal először feltehetően André Gide Dosztojevsz&y-monográfiájából ismerte meg. Németh ezerkilencszázhuszonnyolcban André Gide-ről írt esszét (André Gide), szellemi tájékozódásának részét képezte az újabb francia irodalom feltérképezése, mintegy magára rótt feladatként olvasta a francia irodalmat, „amikor foglakozni kezdtem vele, véletlenül hibáztam rá, az új francia irodalom kellő ismerete nélkül", írta szokatlan őszinteséggel, s azonnal a maga életének összefüggései közé is állította Gide alakját: „André Gide a huszadik század legnagyobb francia írója. Nem mint művész, ahogy hirdetik róla, s nem mint gondolkozó, ahogy ő szereti hinni. Mint életművész nagy, a szónak abban a nem profán értelmében, hogy az életét szimbólummá fokozta. Maga az ember a műalkotás, nem élete külsőségeivel, hanem általános jelentőségű belső drámájával"

5

, írta, s ennél nem is írhatott volna többet az, aki a maga életét szerette volna műalkotássá formálni. Közben azonban elolvasta Gide Dosztojevszkijről írott könyvét is, s rátalált a Dosztojevszkij világát uraló antinómiákra. („Egyik francia, angol vagy német regényíró sem vitte végig azt, amit Dosztojevszkij, aki arra használta a regényformát, hogy a modern ember antinómiá3 NÉMETH László, 1980. 181. 4 NÉMETH László, 1970. 71-72, 3 NÉMETH László, 1973. 385.