Bács-Kiskun megye múltjából 18. (Kecskemét, 2003)

TÖRTÉNELEMFORMÁLÓ SZEMÉLYISÉG - A. SAJTI ENIKŐ Sors, jellem, történelem: az eretnek Tito

összecsapások már Petrograd utcáin találták. Az ezt követő letartóztatások elől a Néva hidjai alatt bujkált, majd Finnországba szökött. Itt azonban elfogták, s miután kiderült, hogy osztrák hadifogoly, több hadifogollyal együtt feltették egy Szibériába induló vonatra. Amikor Milovan Dilas 1941-ben, a Szovjetszkaja Enciklopegyija számára rövid szócikket írt Titóról, a szerkesztőség elvárásának megfelelően enyhén szólva is felnagyította az orosz forradalomban játszott szerepét. Tito belépett ugyan, több mint százezer társával együtt a Vörös Gárdába, de osztagának tevékenysége kimerült a vasút omszki szakaszának őrzésében, és valóban felvételét kérte a bolsevik pártba, sőt szovjet állampolgárságért is folyamodott. Soha nem indokolta meg, miért döntött mégis a hazatérés mellett, pedig első felesége orosz volt, a pártba történő belépését azonban később, igaz, már a Szovjetunióval történő szakítás után „nagyon komolytalannak" minősítette. A Titóról szóló irodalomban keveset lehet olvasni magánéletéről, nőkhöz fűződő viszonyáról, ő maga soha nem beszélt erről a nyilvánosság előtt, de még barátai előtt sem. Az apró mozzanatokból azonban annyi mégis összerakható, hogy ezt a középtermetű, egyenes tartású, kisportolt, paraszti származása ellenére is inkább értelmiségi kinézetű, mondhatni jóképű férfit valamennyi társához (háromszor nősült) őszinte érzelem fűzte. Szenvedélyes volt mindenben, evésben, ivásban, szerelemben és gyűlöletben, tiszta szívből tudott nevetni is - de mindig volt egy átléphetetlen határ közte és barátai, elvtársai, sőt szerelmei között. Ezt a határt ő maga szabta meg. Mindegyik felesége, társa a kortársak visszaemlékezése szerint szép volt, és jóval fiatalabb nála. Utolsó feleségét, a ma is élő Jovanka Budisavljevicet, aki „ egészséges, fekete hajú, fehér bőrű szerb szépség volt ", nem egészen véletlenül ismerte meg. Megbízható partizánkáderként, egyenesen a likai VI. hadosztálytól vezényelték a háború után az ország akkor már első embere mellé, és a korabeli pletykák szerint Aleksandar Rankovic belügyminiszter állt a „hadmüvelet" mögött. A politika hozta össze őket, és később a politika mérgezte meg kapcsolatukat. Második feleségétől ő vált el, de az orosz fogságból magával hozott Pelagija Belouszova az 1928-as letartóztatása után elhagyta, és visszautazott egyetlen életben maradt fiukkal együtt a Szovjetunióba, amit a büszke természetű Tito soha nem bocsátott meg neki. A Monarchia volt katonája, aki hat éve hagyta el a dualista monarchiát és szűkebb hazáját, Horvátországot, már egy új államba, az 1918 decemberében magát megalakultnak minősítő Szerb-Horvát-Szlovén Királyságba érkezett vissza 1920 októberében. Nemcsak egykori állama hullott szét, de családja is szétszéledt, anyja meghalt, apja felszámolta a gazdaságot. Családi életük is családi tragédiával kezdődött, alig egy hónappal hazaérkezésük után megszületett első fiuk, aki azonban pár nappal később meghalt. A fogságból történő hazatérése után még évekig úgy tűnt, élete visszazökken a rendes kerékvágásba, faluja elismert mesterembere lesz, akit nemcsak szaktudása, de olvasottsága és pedáns megjelenése miatt is tiszteltek. Ha egy buta véletlen folytán nem tartóztatják le, és nem éli át ismét az ezzel járó emberi megaláztatást, talán másként alakul a sorsa. De nem így történt. Elete egyre szorosabban kötődött az illegalitásba szorított párthoz, 1927-től pedig anyagi értelemben is a párttól függött. Jugoszlávia Kommunista Pártja a szerb, a boszniai hithű marxisták (akik inkább kautzkysták, semmint leninisták voltak), valamint a horvát és szlovén unitarista filobolsevik radikális, tekintélyes merénylőmúlttal is rendelkező szocialisták sajátos kombinációjának pártjaként jött létre, amely összetétel eleve labilissá tette a pártot, annak ellenére, hogy 1921-ben látszólag a III. Internacionáléhoz igazodó radikálisok