Bács-Kiskun megye múltjából 18. (Kecskemét, 2003)

TÖRTÉNELEMFORMÁLÓ SZEMÉLYISÉG - VAJDA ZSUZSANNA Sodrásban: a személyiség és a történelem

mánynak. A diktátorok nem utolsósorban pszichológiai rejtvénynek bizonyultak, és ennek megfelelően az elmúlt évtizedekben folyamatosan foglalkoztatták az eseményeket élettörténetük, személyiségük megértése alapján megfejteni igyekvő publicistákat és szakembereket. Ilymódon a kérdés tehát kettős: nyomon követhető-e az egyén a történelmi eseményekben, és fordítva: megszülethet-e a történelmi esemény magyarázata az egyének aktivitásának vizsgálatából? Összeilleszthető-e legalább részben a két tudomány kérdésfeltevése vagy az arra adott válaszok? Bár a történettudományban a kérdés tudományelméleti problémaként merül fel, a valóságban ennél súlyosabb problémát kell közvetve megválaszolni: adható-e egyáltalán a történelmi eseményeknek értelem, létezhet-e bármilyen racionálisan követhető kapcsolat egyének, csoportok, társadalmak megfogalmazott céljai, cselekedetei és azok történelmi következménye között? És ha még egy-egy korszakra nézve sikerül is eldönteni e kérdés értelmességet, vagy értelmetlenségét, továbbra is nyitva marad, milyen szintig lehetséges a következtetések általánosítása más korszakokra, vagy a történelem hosszabb periódusaira nézve. A történészek, kultúrantropológusok, pszichológusok részben e kérdésre keresnek választ a pszichológiai megközelítés felhasználása által. írásomban arra igyekszem rávilágítani, hogy bármilyen érdekesek és gyümölcsözőek azok a próbálkozások, amelyek megpróbálják összekapcsolni a történelmi és a pszichológiai kérdésfeltevést, a történelem tudományossága, a történelmi értelmezés nem valósítható meg egyszerűen a diszciplináris határok átlépésével, vagyis a történelmi értelem nem kölcsönözhető a pszichológiából. Figyelemre méltó azonban, hogy a közeledés kétirányú volt: a pszichológia tudományán belül is többféle elmozdulást tapasztalhatunk a történettudomány felé. A pszichológusok jeles képviselői számára egyébként mindig nyilvánvaló volt, hogy a pszichológiai elméletek involválnak valamiféle antropológiai rendszert, és a jónéhányan - például Freud, Jung vagy Piaget, vagy a napjainkban komoly befolyásra szert tett kognitív pszichológia képviselője, Dániel Dennett - ki is fejtették ezzel kapcsolatos nézeteiket. Ezek a rendszerek azonban nem tűntek túlságosan vonzónak, vagy megtermékenyítőnek a történészek számára. Az elméletek általános igazsága - mint a tudományelméletből tudjuk - nehezen bizonyítható, vagy cáfolható, az egyes történelmi eseményekkel kapcsolatban azonban, mint a háborúk, vagy gazdasági válságok, a pszichológiai antropológiák túlságosan elnagyoltnak, általánosnak bizonyultak. A „pszichohistóriának" nevezett tudományág, amely a fenti antropológiai elméleteknél kisebb igényű, az informális kapcsolatok történetét helyezi górcső alá. A valóságban ez a megközelítés néhány, semmilyen egységet nem alkotó intellektuális próbálkozást foglal magába. Az egyik, amely a kor hangulatába illő szenzációízü megközelítése miatt a legismertebbé vált, DeMause gyermekkor-története (1998). DeMause a gyermekgondozási-nevelési szokások vizsgálatában nem is próbál tárgyilagosságra törekedni, tanulmányának első mondatai szerint: „A gyermekkor története rémálom, amelyből csak mostanában kezdünk felébredni. Minél távolabb megyünk vissza a történelemben, annál alacsonyabb a gyermekekről való gondoskodás színvonala, és annál nagyobb a valószínűsége, hogy a gyermekeket kitették, testileg bántalmazták, terrorizálták, vagy szexuálisan zaklatták" (Pukánszky-Vajda, 1998, 13. o.) Már e néhány sorból is kitűnik, hogy DeMause a gyermekkor történetét egyfajta sajátos fejlődésként fogja fel, amelynek a jelenben van a csúcsa. Ez a fejlő-