Bács-Kiskun megye múltjából 17. (Kecskemét, 2001)

MAYER JÁNOS Az elűzött észak bácskai svábok németországi beilleszkedésének néhány kérdése

aztán anyagilag rendkívüli módon fel tudott emelkedni. Ennek egy jellemző példája az a beszélgetőpartnerem volt, aki magyarországi műegyetemi tanulmányait követően került Nyugat-Németországba, ahol kisebb átképzés után építészmérnökként dolgozott. Szakmája gyakorlására az újjáépítés, majd az ipar terjeszkedése számos anyagilag kecsegtető munkalehetőséget nyújtott. így ő az elűzöttek azon vékony rétegébe tartozik, amely nemcsak az itthon maradókhoz képest, hanem nyugat-német szinten is meg tudott gazdagodni.

90 Ez azonban inkább a szabályt erősítő kivétel, semmint tipikus példa. A nagy többség ugyanis az ötvenes-hatvanas években még komoly adósságokkal küzdött, és a házépítést követően anyagi lehetőségeik még nagyon sokáig behatároltak voltak. Azt sem szabad azonban elfelejteni, hogy a fent leírt életformaváltásra nem mindenki volt képes. Az elűzött parasztemberek idősebb generációja nem tudott az új világhoz és rendhez alkalmazkodni. Annál is inkább nem, mert szemükben a gyári munkának nem volt komoly értéke, és az ilyenfajta pénzkeresést degradálódásként élték meg. Önálló gazdálkodásra tett kísérleteik azonban gyorsan csődbe mentek, ezek az emberek a tömegtermelésben folyó munka elsajátítására már csak életkoruk miatt sem voltak alkalmasak. Ennek így rendszerint az lett a vége, hogy nem tudtak megfelelő munkát találni maguknak, és már jobban beilleszkedett gyermekeik segítségére szorultak. Főként ez a réteg volt az, amelynek a teherkiegyenlítés - ha sokszor csak megkésve is - valóban bizonyos anyagi kárpótlást jelentett. Ebben nem is annyira az elveszett vagyon, földbirtok utáni főkárpótlás volt jelentős (ezeknek a kifizetése ugyanis annyira elcsúszott, hogy a legidősebb generáció azt többnyire nem is érte meg), hanem az életjáradék- és nyugdíjfizetések, amelyek legalább egy szerény megélhetést biztosítottak számukra. Ez azonban továbbra is több generáció együttélését tette szükségessé, amelyek egymásra több szempontból is rá voltak szorulva. Az is érdekes azonban, hogy az életforma teljes átalakulása mellett is sokan törekedtek arra, hogy paraszti gyökereiktől ne szakadjanak el teljesen. Az első két generációban ugyanis jellemző volt, hogy vásároltak maguknak legalább egy kisebb gyümölcsös- vagy zöldségeskertet, esetleg szőlőterületet. Ezek már nem az önellátást szolgálták elsősorban, hanem mindenekelőtt kiegészítették mindazt, amit a keresetből meg lehetett venni. Gazdasági jelentőségük ennek megfelelően nem is volt túl nagy, sokkal inkább egy csipetnyi nosztalgia látható e tevékenységben, ami az egyébként szabad hétvégékre is gyakori elfoglaltságot jelentett. Talán az sem meglepő, hogy főként a régebben odahaza is termelt zöldségfélék, gyümölcsök termesztésére került sor. (Azt persze hamar be kellett látni, hogy az éghajlati különbségek miatt a paradicsom, a paprika és a szőlő sem ízlik ugyanúgy, mint egykoron.) Az idősebb generáció máig nagy büszkeséggel beszél erről a rendszerint kis földdarabról, melynek müveléséhez érzelmileg sokkal jobban kötődtek, mint a létfenntartásukat biztosító munkájukhoz. Gondosan megművelt kiskertjeik általában az őshonos lakosság körében is elismerést váltottak ki, főleg, hogy ott ennek a kiegészítő kistermelésnek korábban nem volt hagyománya. Ezt a tevékenységet a Nyugat-Németországban rendszerint már erősebben gyökeret eresztett harmadik generáció általában nem folytatta. M.M. szóbeli közlése. Löchgau 1996. november ill. beszélgetésiek A.O.-val 1997-98. 329