Bács-Kiskun megye múltjából 17. (Kecskemét, 2001)

MAYER JÁNOS Az elűzött észak bácskai svábok németországi beilleszkedésének néhány kérdése

Az egyes transzportokkal érkező csoportokat itt újfent többfelé osztották, majd útnak indították a körzeti táborok {Kreislager vagy Landratslager) irányába. Ezek már az elhelyezésre kijelölt községek és városok területén vagy azok közelében helyezkedtek el. Csak itt ért véget egy időre a menekültek hosszú kálváriája, legalábbis itt lehetett először hosszabb pihenőre térni. A körzeti táborok rendszerint már nem barakktáborok, hanem erre a célra lefoglalt fogadók, szállodák, tornatermek, illetve a Wehrmacht egykori telepei, gyárépületek voltak. Ezeket Bajorországban pl. további három kategóriába sorolták minőségük alapján, amire itt most nem térek ki. Itt már ágybetéteken lehetett aludni; igaz, az egyes helyiségekben sok embert helyeztek el. A korabeli szóbeszéd szerint az ellátás az elviselhetötől a nagyon rosszig terjedt. Az már az adott körzetben található, és rendelkezésre bocsátott lakótér mennyiségétől függött, hogy az ilyen táborokban mennyi időt kellett eltölteni. Volt, akik csak egyetlen éjszakát töltöttek ott, másoknak még hónapokig maradniuk kellett. Az észak-bácskai németek ebből a szempontból viszonylag szerencsés helyzetbe kerültek, ugyanis a számukra kijelölt felvevőterületek (Württemberg-Baden, Hessen) távolról sem voltak annyira telítettek, mint Bajorország legtöbb körzete, így nagy részüknek csak viszonylag rövid időt kellett a táborban eltöltenie. Még a végül Bajorországban maradókat is többnyire azokba a kormányzati kerületekbe (SvábBajorország/ Schwaben, Alsó-Frankföld/ Unterfranken) irányították, ahol a telítettség alacsony foka elég gyorsan lehetővé tette a táborok elhagyását. Általában minden körzetben legalább 3-4 ilyen elosztótábor működött. Ilyen elosztótábor volt pl. Bietigheimben (Württemberg) a Deutsche Linoleumwerke-től lefoglalt ipartelep, amelyben bácskai németek is megfordultak. Ennek területén 4 különböző tábort hoztak létre, melyekben összesen mintegy 2800 főt lehetett elhelyezni. Közülük a „Lager Bietigheim" jelentette az átmeneti szállást. A helyiségek jól fűthetők voltak, ezekben amerikai tábori ágyakat helyeztek el. 1947 után ezt a tábort szervezett transzportokkal érkezők számára már nem kellett igénybe venni. A legtöbb tábort 1949-ben fel lehetett oszlatni, mert addigra a tömegek nagy részének elhelyezése másként is megoldható volt, és a korábbiakhoz hasonló méretű menekültáradat sem volt már várható. A táborokban a közösségi élet sajátos új formája alakult ki, hiszen gyakran az is előfordult, hogy a táborlakók már innen jártak dolgozni időközben megtalált munkahelyükre. Másrészt a családokon belül a korábbiaknál bensőségesebb viszony jöhetett létre, hiszen egy-egy nagyobb helyiséget az adott család valamennyi tagjának meg kellett osztania egymással (sőt, eleinte idegenekkel is). A táborlakóknak nem volt igazi magánélete, privátszférája, vagy legalábbis minden nyilvánossá vált belőle, hiszen egy főre legfeljebb 4 m -nyi terület jutott. A legfőbb vágyuk így érthető módon egy saját helyiség megszerzése lett volna, ahová el lehetett volna vonulni, ami persze a táborban nem sikerülhetett. A menekülttábor legnagyobb hátránya azonban az volt - és mint lelki tényező, igencsak meghatározó -, hogy elválasztotta egymástól a helybelieket és a menekült lakosságot. A menekültek sokan voltak egy elkülönített kis helyen, ahol kizárólag menekültek éltek (még ha egyébként gyakran különböző sorsúak is), akiket ezen az izoláció miatt mindenféle bántó gúnynevekkel illettek. Jelenlétük alaposan megzavarta a közösségek szociális rendjét.

1

" Miután egyelőre kevés lehetőség volt kommunikációra a helyi lakossággal, hamar elterjedtek a táborokra vonatkozó gúnyos elnevezések, mint pl. Barackingen (kb. „Barakkfalva"), Bretterhausen („Deszkaháza") a menekülteket pedig többek között 50 kilós cigányoknak, hátizsákos né13 FRANTZIOCH, Marion, 1987. 128.