Bács-Kiskun megye múltjából 16. (Kecskemét, 2000)

TÓTH ÁGNES A magyarországi németek története a hazai történetírásban 1945 után

hogy az adott ország kül- és belpolitikájában éppen milyen súlyt mondhattak magukénak.

2 Jól példázza ezt az a jelentős eltérés, ahogyan a kisebbségi kérdés a magyarországi politikai pártok, és a kormány programjában megjelent, illetve a gyakorlatban megvalósult. Magyarországon a II. világháborút követően először deklaratív módon az 1945 folyamán napvilágot látott pártprogramok foglalkoztak az itt élő nemzetiségek helyzetével, és tettek kísérletet arra, hogy az ehhez kapcsolódó álláspontjukat megfogalmazzák. Az egyes pártok programja e tekintetben gyakorlatilag megegyezett, azaz mindegyikük egyenjogúságot, szabad fejlődést, és jogaik részletes kidolgozását ígérte az itt élő nemzetiségeknek. A gyakorlat azonban azt mutatta, hogy nem az ország összes nemzetiségére vonatkozó elvi állásfoglalásról, illetve ennek nyomán megfogalmazható valóságos cselekvési programról volt szó. Hiszen a hazai délszlávok ekkor már erőteljes politikai szerepvállalásra törekedtek, konkrét hatalmi, gazdasági, kulturális követelésekkel, a németséget viszont kollektive bűnösnek bélyegezve, jogi, és gazdasági szankciókkal sújtották. A hazai szlovákok felé tett gesztusok pedig inkább a Szlovákiában folyamatos jogsérelmet szenvedő, és sok helyütt fizikai létükben is veszélyeztetett kisebbségi magyarság helyzetének javítását célozták, semmint az itt élők igényeinek figyelembevételét jelezték. Az általánosságban megfogalmazottak tehát nem, vagy nagyon is eltérő módon jelentek meg a napi cselekvés szintjén. Az 1946-1948 között, a nemzetiségi problémák radikális megoldásaként deklarált, és a nagyhatalmak aktív közreműködésével végrehajtott telepítési akciók természetszerűen nem rendezhették a felgyülemlett feszültségeket, sőt antihumánus, antidemokratikus voltuk, büntetőakcióként való végrehajtásuk miatt továbbiakat indukáltak. Ugyanakkor jogalapot teremtettek a nemzetiségi kérdésnek az egyes országok belügyeként történő megjelenítésére, háttérbe szorítva ezzel azt az elvet, amely szerint a kisebbségek helyzete mindig, s mindenkor elsősorban a demokrácia fokmérője. A nemzetiségpolitikában elkövetett hibákat tovább súlyosbította az a tény, hogy a politikai hatalom ezeknek a problémáknak a tudományos földolgozását hossszú évtizedekig nem tette lehetővé, így nemcsak indulatoktól mentes elemzésük, de a történtekkel való szembenézés is elmaradt. Ebben a politikai környezetben szinte természetesnek mondható, hogy Magyarországon 1945-1948 között - leszámítva néhány, elsősorban a napi politika érdekeit szolgáló jelentést, tanulmányt - fel sem merült a tudományos szintű nemzetiségtörténeti kutatások igénye. Az 1948 és 1960 közötti évtizedekben a politikai hatalom az ún. automatizmusban látta a nemzetiségi kérdés megoldását. E szerint: nincsen külön nemzetiségi kérdés, pontosabban az az osztályellentétek megszűntével, az egyes nemzetiségeknek a többségi nemzet tagjaival azonos jogok biztosítása révén automatikusan megszűnik. Ez az ideológia nemcsak azért volt káros, mert a rá való hivatkozással az egyes nemzetiségek részéről megnyilvánuló, az anyanyelvi oktatáshoz, a kulturális jogok biztosításához kapcsolódó igényeket el lehetett hárítani, de azért is, mert a kisebbségek gyors, és minél teljesebb asszimilációjával számolt. Az automatizmus, lényegéből következően az identitás vesztés folyamatát nem lassítani, de gyorsítani igyekezett, hívei 10-15 évben jelölték meg a nemzetiségek teljes asszimilációját, ráadásul mindezt a nemzetiségek érdekeire való hivatkozással. Ebből az elvből kiindulva, érthető annak a törekvésnek a logikája is, miszerint, „annál jobb a nemzetiségek és az állam számára, minél kevesebbet beszélünk... róla. A rendelke2 Az 194l-es népszámláláskor 475 491-en német, 75 877-en szlovák, 14 142-en román, 5442-en szerb, 37 885en horvát, 4816-an vend, illetve szlovén anyanyelvűnek vallották magukat. - In: Az 194l-es népszámlálás. 3/a. 1983.