Bács-Kiskun megye múltjából 6. - Helytörténeti források és szemelvények a XVIII-XIX. századból (Budapest, 1982)

Bél Mátyás: Bács-Bodrog vármegye - Forrásközlés

cével, ahol a kenyeret sütik. Az így elkészített üreget majdnem minden rendszer nélkül fedik be gerendákkal, amelyekre nádat és szalmát dobálnak az eső távoltartására. A tűzhely fölött egy kerek kosárból készült lyuk van, amely kémény helyett van, és a füst kivezetésére szolgál. Hogy pedig a lemetszendő földből készült falak be ne omoljanak, agyaggal kenik be azokat. Nappal akár a bejáraton, akár más nyíláson át leereszkedve azt hinné az ember, hogy itt új barlanglakók (ethiopiaiak) vertek tanyát. Kétségkívül az ilyen helyre érkező és a helyzetet nem ismerő idegen csak az említett lyukakon keresztül felszálló füst jelzéséből fogja könnyen felismerni a falu lakott voltát. Az ilyen fajta házak alapján lehet megérteni Busbequiust. (a) Azt mondja: „Láttunk föld alatti házat, amelybe kizárólag a tetőnyíláson hatolt be a fény." A németek azonban fajtájuk szokásának megfelelően kulturáltabban szeretnek lakni. Mindegyiküknek magyaros a ruházatuk, csúcsos vagy szőrmesüvegük, fehér vagy sötétkék ruhájuk, magassarkú fekete vagy sárga lábbelijük van, miközben a németek is ezt a helyi szokást utánozzák. A nők öltözete nem különbözik a más helyek szokásától, legfeljebb abban, hogy a fejüket úgy betakarják, hogy arcuknak csak kis része marad fedetlen. Egyébként a házépítési szokásuk a törökökétől alig különbözik. A kemencével fűtött szobáik kicsinyek és olyanok, hogy nincs nagyobb alapterületük, mint amennyiben két megvetett ágy, egy kandalló és egy láda elfér. A láda asztalként szolgál, bár sokuknál ez rézből vagy más anyagból van, és török módra alacsony, és keresztbe tett lábakkal a földre szoktak melléje ülni. A fekvőhelyeket gerenda és kettős tarka pokróc alkotja, a fejük alá tett vánkossal, amelyet a maguk szokása szerint különféleképpen kihímeznek. Az épületekben majdnem minden egyebet szőnyegekkel fednek be. Földművelésből élnek, ámbár kereskedéssel is foglalkoznak. Erős, nyúlánk testűek és egyenes tartásúak, az arcuk barnás, igen aljas és sötét lelkűek. A nők arcát nem lehet nem észrevenni. Figyelemre méltó a nők arca, akik a szüzesség miatt igen ifjú korban mennek férjhez, e tekintetben utánozva a magyarokat. A gyermekeket, mihelyt felserdültek, inkább munkára, mint betűvetésre fogják, ezek ugyanis csak szláv betűk; kivételt képeznek azok, akik a katolikus szertartást követik. A tizenkét évesnél alig idősebb kisgyerekeket valóban különféle mesterségekkel látjuk foglalkozni, miközben a leánykák is már korai éveiktől kezdve hozzászoknak a rokkához, a tűhöz és a konyhához. A gyászszertartások övéiknek tetemeit (b) válogatott szertartással, de a kelleténél mégis nagyobb jajgatással kísérik. Kétségkívül, ha túlélő feleség a férjét siratja, rendkívüli kiáltozásaival betölti az egész falut, még akkor is, ha inkább azt akarja, hogy halott, mint élő legyen. Vannak ugyanis sirató formulák, olyanok, amelyeket gyászos jajgatások közben szomorú hangú dallamokban kántálnak. Azt hiszi az ember, hogy a szívük szakad meg szegényeknek, többnyire úgy kieresztik a hangjukat, amelyet közben-közben színlelt zokogások szakítanak meg. Ilyen halotti énekekkel kísérik a tetemet, és ha kedves volt a férj, akkor az énekeket igen bőségesen ömlő könnyekkel igazolják. A lelkéért pedig szokásaik szerint utolsó pénzüket is felhasználva igen pompás étkezésről buzgón gondoskodnak, és azt fél év, sőt egy év múlva is meg szokták ismételni súlyos eladósodással, mivel akinek csak tetszik, szabad ezek(a) Török követségi levelek I. rész 60. (b) Lásd Busbequiust I. fejezet, 23. 1.