Bács-Kiskun megye múltjából 6. - Helytörténeti források és szemelvények a XVIII-XIX. századból (Budapest, 1982)

Bél Mátyás: Pest-Pilis-Solt vármegye - Forrásközlés

kerítette. Amikor pedig a tatárok már Pesten garázdálkodtak, úgy mondják, hogy első volt, aki az ellenség ellen támadást intézve valami katonai tettet hajtott végre, bár kedvezőtlen hadi szerencsével. Megemlíti ezt a tettet Rogerius, (i) és az mondja: „Amikor Batu majdnem Pestre, szinte az országgyűlés közepére érkezett, az Űr szenvedéséről elnevezett vasárnap előtti pénteken, egyeseket tüstént egészen a városig küldött gyújtogatni, öldökölni, aszerint amint a velük született gonoszség késztette őket. A következő napon másokat küldött, vagy ugyanazokat, akik hasonló vagy még gonoszabb dolgokat hajtottak végre. A király azonban semmiképpen sem küldött ki senkit, hogy kimenve támadást intézzenek ellenük." Ez pedig akár Béla félelme, akár katonai bölcsessége folytán történt, mégis ösztönzésül szolgált Ugoliusnak, hogy az ellenség ellen menjen, kétségtelenül nagyobb bátorsággal, mint sikerrel. így folytatja ugyanis Rogerius: „És mivel vasárnap ugyanezt tették, Ugolinus érsek ezt a lehető legnehezebben viselte el, mivel bizony rablók módjára annyi derék embert nyugtalanítottak, és még nehezebben, mivel neki és embereinek a király kishitűnek látszott. Ezért a király parancsa ellenére néhány emberével kimenve meg akart ütközni velük. Azok azonban hátat fordítva, kezdtek lassanként visszavonulni. Az érsek ezt látva, a lovak teljes vágtájával üldözni kezdte őket. Végül mocsaras területre jutva azok fürgébben átjutottak a mocsáron. Ezt az érsek nem vette észre, mivel igen közel volt hozzájuk, és siettében belépett a mocsárba, mivel pedig embereivel együtt a fegyvereik súlya lehúzta őket, sem átjutni, sem viszszamenni nem tudtak. Azok pedig gyorsan visszatérve hozzájuk, körülvették a mocsárt, és nyilaikat záporként zúdítva ellenük, őket ott egészen elpusztították. Az érsek három vagy négy emberével kijutva teljesen megzavarodva tért viszsza a városba, nem kis haragot táplálva egyrészt övéinek elvesztése miatt, másrészt azért, mert a király senkit sem küldött, hogy a segítségére siessen." Azt hinné az ember, hogy Ugolinusnak ez a szerencsétlen kitörése előjáték volt a Sajó melletti igen gyászos ütközethez. De a lelkét ez mégsem törte meg annyira, hogy egyrészt ne ösztönözte volna (k) a királyt, hogy seregével induljon az ellenség ellen, másrészt a Sajó menti ádáz ütközetben ne látta volna el éppoly vitézül vezéri, mint katonai kötelességét. Természetesen, amikor a csata kimenetele már kétes és a mieink veresége felé hajlott „a király — így mondja (Rogerius (1) — és a kalocsai érsek, akik aggódva féltek, sem fenyegetéssel, sem hízelgéssel, sem intelmekkel nem tudtak rávenni a harcra senkit, mivel kelettől egészen délig oly nagy bajban voltak." Illik itt megjegyezni, hogy ezen a szárnyon a másodtisztséget Ugolinus (m) nyerte el a királytól; ugyanis a másik szárnyon Kálmán herceg, Béla testvére harcolt férfiasan, de nem jobb eredménynyel. Sajnálatos, hogy e kiváló bátorságú férfi futás közben esett el. Természetesen Rogerius (n) itt felsorolja azokat, akiket e véres csata elragadott. „A főbb egyházi személyek elestek, Mátyás esztergomi érsek, akit a király egyrészt hűsége miatt, másrészt mivel együtt táplálták őket, igen kedvelt, és a tanácsait nagy bizalommal használta fel nehéz ügyekben. Ugolinus, kalocsai érsek, aki (i) Az idézett helyen Cap. XXI. p. 184, 44. (k) Ugyanott Cap. XXV. p. 186. 14. (Џ Cap. XXVIII. p. 187. 52. (m) Mindenesetre el kell olvasni Thomas főesperes Históriáé Solonitanae XXXVII. és következő fejezeteit, ahol ezt a szerencsétlen hadjáratot leírja, Ugolinust pedig állandóan Ugriusnak hívja, ami nekünk bizonyítékul szolgál, hogy ő talán ez az Ugolinus volt, akit az előző Ugrinustól egyedül az írásváltozat különböztet meg; de evvel törődjenek mások. (n) Ugyanitt Cap. XXX. p. 188. 44.