Bács-Kiskun megye múltjából 6. - Helytörténeti források és szemelvények a XVIII-XIX. századból (Budapest, 1982)
Bél Mátyás: A kővári kerület története - Forrásközlés
patakocskáknál szanaszét ugyanúgy fűzfacserjék élnek, mint ahogy az a szabad ég alatt a patakok partjain szokott lenni. Az én véleményem az, hogy a hegy ellentétes oldalán vagy végül is akárhol azoknak a barlangoknak más, eddig talán még ismeretlen bejárataik vannak, amelyeken a levegő folyamatosan behatol, és azokat a füzeket ennyire élteti, mivel nyilvánvaló, hogy friss és tiszta levegő nélkül alig maradnának meg, és sokkal kevésbé növekednének. Űgy hallottuk, hogy amikor 1717-ben a tatárok ezt a vidéket széltében pusztították, 53 több ezer ember, aki ide menekült, épségben maradt. Bár a támadó ellenség a bejárathoz hordott és ott meggyújtott szalmával igyekezett a szerencsétlen sokaságot megfullasztani, de az annyira semmit sem ért, hogy éppen ellenkezőleg a láng és füst nem úgy, amint az ellenség akarta, befelé, hanem kifelé tódult úgy, mintha bent felszerelt fújtatókkal szándékosan hárították volna el ezt a veszedelmet. És ezek kétségtelenül akkor történtek. Ellenben a régi időkben a kozlai barlangban egy ilyen fajta menekülés a szerencsétlen nép számára gyászosan végződött. Ugyanis a törökök, akik pusztítani jöttek, megtudván, hogy sok lakos vagyonkájával együtt a barlangban rejtőzött el, hasonlóképpen tüzet gyújtottak annak bejáratánál. Azóta, hogy ennek az igen szomorú csapásnak az emléke az utódokban fel ne fakadhasson, felhagytak annak a barlangnak a látogatásával, és az már hozzáférhetetlen. Ezek után a kisnyíresi barlangok az említésre méltóak. Három van belőlük, és igen hasonlóak a nagybunyiakhoz: mert egyrészt belső patakocskák, másrészt a tobzódó természet különböző alkotásai vannak bennük. Mindkét helyen pedig a barlangokon belül keletkezett patakocskákat, miután elég hosszú utat tettek meg, a homokos talaj lassú, de mégis zúgó örvényben elnyeli. Azoknak, akiknek élvezet a természet csodáit kifürkészni, tették bár ezt a legnagyobb igyekezettel, sehol sem sikerült még a barlangok túlsó kijáratait vagy végét feltárniok. 4- § Ami pedig már a folyókat illeti, közülük azok a fontosak, amelyek Erdélyben eredve mossák vidékünket. 1. A Szamos, latin elnevezéssel Szamosius, amely Erdélyben kettős forrásból eredve (az egyik Gyalu mezőváros hegyeiben Kolozsvártól két mérföldre, a másik a Beszterce környékén levő havasokban) sokáig nagyon távoli mederben folyik, azután Dés mezővárosnál egyesülve kijut Magyarországra is, és kerületünket kelet—nyugati irányban átszelve és több folyó beömlésével megerősödve, végül a szabolcsiaknál a Tiszába ömlik. Visz magával halakat, nemcsak közönségeseket, hanem főleg sügéreket, pontyokat, harcsákat és kecsegéket, 54 ez utóbbiakból kisebbeket, bár nem olyan sokat. 2. A Lápos az oláhláposi hegyekben ered Erdély határain belül. Innen lefutva a mi kis vidékünket öntözi. A forrásnál még kicsiny, majd csermelyeknek és hegyi patakoknak meg a Szaszar és Miszt folyóknak beömlésétől megnagyobbodva, északról először déli, majd nyugati irányba folyik. Miután Kővár várát körülfolyta, észak felé hatalmas fordulatot téve ismét dél felé fut, és a kővári földet elhagyva Aranyosfalunál a Szamoshoz csatlakozik. Halak számára alkalmas. Ugyanis amerre a forrásokhoz közelebb fekvő vár van, és ahol a hegyek között halad, pisztrángokban bővelkedik; innen kezdve csukákat, pontyokat, pénzespéreket 55 és menyhalakat 50 nevel.
