Bács-Kiskun megye múltjából 4. - Egészségügy (Kecskemét, 1982)

KÖZEGÉSZSÉGÜGY - ILLYÉS BÁLINT—JAKAB LÁSZLÓ Kunszentmiklós egészségügye a XVIII—XIX. században

jelentése szerint 4 bába van, s ezek ,,az Aszszonyok bajain edgyet kivévén tudnak segíteni ..." (Csak az a baj, hogy több újszülött exhumálásáról olvashatunk a hatóság jelentéseiben.) őszintén szólva később sem enyhültek sokat anya- és csecsemőgondozási bajaink: míg a XVIII. században a francia háborúkig nem található anyakönyvi bejegyzés helybeli leányanyáról, egész megszokottá lesz ez a múlt században irredemptusnál, redemptusnál egyaránt. 1853. máj. 10-i községi jegyzőkönyvünkben a járási orvos — Balogh József —• jelentette, hogy fölakasztotta magát egy tekintélyes gazda leánya, Boda Erzsébet, akit hazatoloncolt a csendőrség. E pesti cselédlánynak már született egy gyermeke éjszakai csavargásai következtében, és öngyilkossága idején is teherben volt a seborvosi boncolási jegyzőkönyv megállapítása szerint. A következő esztendőben megint egy gazda leányát találták meg halálra szántan az alszögi temető árkában. A lány kijelentette: kész lenne megfojtani gyermekét, ha csakugyan fölakasztanák érte. Hatóságunk aztán 3 pengő forintot utalványozott neki havonként. Nem oldotta ugyan meg a helyzetet, de mégis sokat segített a „gyermekvédő telep" megnyitása 1904-ben. Halottkémlés, temetők A ref. egyház halotti anyakönyveiben találtuk följegyezve először a halálozás okát a XVIII. század utolsó évtizedeitől kezdve — szórványosan, de ugyanakkor hiteles bizonyítókaként seborvosaink működésének. Mint később kiderül majd: szabályos halotti bizonyítványon értesítették a lelkipásztorokat; eljárásukkal megelőzvén a világi hatóságokat. Helyi följegyzéseink szerint ugyanis először a Jászkun Kerület tiltotta meg a halott eltemetését 48 óra lejárta előtt 1799. szept. 3-án, majd ezt követően a ref. egyház dabasi konzisztóriuma intézkedett hasonló értelemben. Adataink szerint — hiányosak?—a helytartótanács csak a 15 751/1827. sz. körlevelében rendelte el „Halott Vizsgálók" beállítását. Eltérő gyakorlatot követett a két helybeli eklézsia halottainak föl jegyzésekor, noha megegyeztek a halálok mellőzésében olykor-olykor még a rendszeresnek mondható följegyzések idején is. Míg azonban a ref. anyakönyvekben — a sok-sok értékelhetetlen halálok mellett — megtaláltuk a statisztikailag elemezhető bejegyzéseket 1812-től, addig a plébánia 1852ig pusztán a seborvos-halottkém jelen-, távollétét örökítette meg a „cum", ill. „sine" jelzettel. így természetesen statisztikai kimutatásainkban nem egyezhetik meg az összes elhunyt száma a halálokokként értékelt eltemettekével, (az összes elhunytnak körülbelül egyharmadával).