Bács-Kiskun megye múltjából 3. - A kapitalizmus kora (Kecskemét, 1981)

ROMSICS IGNÁC A Duna melléki ellenforradalom

csökkent. A felkelést közvetlen közelről figyelő visszaemlékezők szerint Dunavecsén 300, Kiskunlacházán 200 volt az ellenforradalmárok száma.

214 Közlésükre alapuló megállapításunk helyessége mellett szól az, hogy míg a Kalocsa környékiek ugyanabban az időben a Géderlak és Ordas közötti 150 fős tengerészkülönítményt és a Hajósnál állomásozó 52. zászlóalj törzsét és törzsszázadát is szétszórták,

215 addig a Dömsöd és Kiskunlacháza környékieket a ráckeveiek 30—50 fős osztaga is meghátrálásra kényszerítette. Az akcióképes aktív mag településenkénti megléte és mobilizálódása tehát elsőszámú és nélkülözhetetlen feltétele volt az ellenforradalomnak, mint ahogy minden felkelésnek az. A proletárdiktatúra megdöntéséhez azonban nem minden feltétel nélkül elegendő, hiszen a felkelők kb. 10—45%-os arányával szemben ott volt még a férfilakosság másik 55—90 %-a is. Csakhogy ez az 55—90%-nyi férfilakosság —• közte az agrár- és ipari munkássággal — távolról sem bizonyult az ellenforradalom meggátlását szívügyének tekintő csoportosulásnak. Amint már ejtettünk erről szót, júniusra a proletárdiktatúra tulajdonképpeni osztálybázisán belül is a közömbösség jelei kezdtek mutatkozni, s a Duna melléki ellenforradalmat közvetlenül kiváltó két tényező ezeket a bajokat tovább mélyítette. Annyira, hogy Szekszárd és Kalocsa kivételével egyetlen település nincstelenjei sem kísérelték meg az ellenforradalom megfékezését, a proletárhatalom megvédését. Az ellenforradalom és a proletárdiktatúra harcának kimenetelével szembeni közömbösségüket, de általában az egész időszakra jellemező mentalitásukat is, igen érzékletesen szemlélteti az egyik homokmégyi földmunkás feleségének a visszaemlékezése. Tamás Sándorné mondta el, hogy az ellenforradalom napjaiban a házak padlásán két ,,zászló" volt készenlétben. Egy fehér lepedő és egy a kalocsai népviselet díszítéséhez szükséges ún. „bécsi piros" szövetdarab. A két „zászlót" úgy váltogatták a „padláslyukban", ahogy a naponként változó események ezt megkívánták. Ha vörösök jöttek, a „bécsi piros" lengett a tetőn, ha fehérek, akkor a lepedőt lobogtatta a szél.

216 Az ipari munkásságra egészében jellemző passzivitáson belül külön nyomatékkal kell hangsúlyozni a szociáldemokratáknak a megvalósult proletárdiktatúrával, annak sorsával szembeni közömbösségét. Sem Kalocsán, sem Szekszárdon nem álltak a fehérek támadása ellen védekező vörösőrök közé. Amikor a szekszárdi kommunista vezetők (Kövendi Sándor, Cséby József) — felkészülendő a fehérek fogadására —- egy munkásgárda felállítására tettek kísérletet, az egész városból mindössze 43-an kértek 214 RÁÁM. A/56-69. 9. old. és LÜKÁCSY, 67. old. 215 HTL. MT. VHP. Hdm. ir. 620/5. hdm. sz. 56/13. 203. lt-i j. és Kalocsa és Vidéke 1918—1919. 182. old. 216 A homokmégyi özv. Tamás Sándorné szóbeli közlését megerősíti a kalocsai Bozsó Ferenc visszaemlékezése és a homokmégyi születésű nagykőrösi muzeológus, Fekete István szóbeli közlése.