Bács-Kiskun megye múltjából 2. - A késői feudalizmus kora (Kecskemét, 1979)

MÉSZÁROS LÁSZLÓ Kecskemét gazdasági élete és népe a XVI. század közepén

korlátlan felvevőképessége, elsősorban a szarvasmarha viszonylatában, melyre kedvező természeti és gazdasági-társadalmi adottságainál fogva Kecskemét specializálta magát. A társadalmi differenciálódás fokozódása tehát alapvetően fontos feltétele volt a mezőváros további gazdasági fejlődésének, hiszen egyre több bérmunkásra volt szükség, illetve a megélhetéshez egyedül már nem elegendő termelési eszközzel rendelkező zsellérekre. Ugyanakkor ez a folyamat visszafelé is hatott : minél jobban fejlődött Kecskemét gazdasági élete, minél inkább nőtt a kizsákmányoló záhingazdák kezében Összpontosuló termelési eszközök mennyisége, annál kevesebb jutott a dolgozók szegényebb rétegeinek, s így annál inkább fokozódott a zselléresedés. Kétségtelen tehát, hogy már a XVI. század közepi Kecskeméten jelentős szakaszába érkezett a prekapitalista jellegű cívisgazdálkodás jellegzetes termelési és társadalmi viszonyainak összessége. Amilyen csekély volt a termelési eszközök zömét kisajátító záhingazda-réteg száma, olyanynyira népes volt a zsellérek, bérmunkások növekvő tábora. Ugyanakkor a nagymérvű állattenyésztésben rejlő lehetőségek, az állandó munkaalkalmak biztos megélhetést jelentettek a nincstelen szolgák, pásztorok, napszámosok számára, s ez a tény nem kis mértékben hozzájárult a népesség számának gyors ütemű gyarapodásához, a nagyarányú betelepülések révén. A kereső népesség felerésze a középrétegekhez tartozott, akik valamenynyien rendelkeztek évi hat forint jövedelemmel, és így kincstári fejadót és földesúri kapu-adót egyaránt fizettek. Ez volt a legszámottevőbb és legheterogénebb vagyoni összetételű társadalmi réteg Kecskeméten. Közülük csak a mezővárosi értelmiséget alkotó, latinos műveltségű literátusok (deákok, nótáriusok, papok, tanítók) nem végeztek termelőmunkát, míg a többiek mind a mezőgazdasági és kézműipari tevékenységből éltek. E kisés középtermelők sajátos helyet foglaltak el a mezővárosi társadalomban: egyrészt valamennyien kétkezi munkát végeztek, s ilyeténképpen bizonyos mértékig párhuzamba állíthatók a termelési eszközöktől megfosztott bérmunkásokkal, másrészt a záhingazdákhoz hasonlóan (és a szolgáktól eltérően) ők is rendelkeztek anyagi javakkal, termelési eszközökkel (földdel, réttel, állatokkal, házzal, kerttel, műhellyel, munkaeszközökkel stb.) Nem véletlen, hogy mind lefelé, mind felfelé ez a kétlaki réteg volt a legnyitottabb : a legmódosabbak felemelkedhettek a kizsákmányoló záhingazdák csoportjába, míg a csupán házzal, kis kerttel rendelkező inquilinusok a viszontagságos években, hadjáratok, portyák vagy természeti csapások következtében könnyen lesüllyedhettek a nincstelenek szolgatársadalmába. Persze a szolgaréteg sem volt teljesen zárt, hiszen a néhány állattal bíró pásztorok, hajcsárok, illetve a kereskedősegédek, iparoslegények idővel, kemény munka árán, maguk is felemelkedhettek a középrétegbe.