Bács-Kiskun megye múltjából 2. - A késői feudalizmus kora (Kecskemét, 1979)
MÉSZÁROS LÁSZLÓ Kecskemét gazdasági élete és népe a XVI. század közepén
A kiváltságlevélből jól rekonstruálható az ötvöscéh szervezete és működése. Teljes jogú tagjai az önálló mesterek voltak, akik a szervezet élén álló céhmester irányításával szabadon döntöttek a céh minden ügyes-bajos dolgában. Az egyes mesterek keze alatt tanuló és dolgozó inasok, legények és társak teljes egészében kötelesek voltak alávetni magukat a céh rendelkezéseinek, de beleszólási, tanácskozási és választási joggal sem egyénenként, sem kollektíven nem rendelkeztek. Egyébként az ötvöslegényeket szolga, az inasokat pedig apród néven említik az articulusok, s ez egyben némi fényt vet a korabeli magyar nyelv szókincsének rejtettebb rétegeire, kézműipari szakkifejezéseire is. 23 Az articulusok zöme a céh tagságát kitevő mesteremberek jogaival és kötelességeivel foglalkozott, megszabta a bírságok összegét, a büntetések mértékét s a végzett munka ellenértékét. A mesterek önálló műhelyt nyithattak, s abban társakat, legényeket és inasokat dolgoztathattak. A szabályok nem korlátozták az alkalmazottak számát, s lehetővé tették a családtagok (fiúk, testvérek, a feleség és egyéb rokonok) foglalkoztatását is. Két mester egymás társaként is működhetett egyazon műhelyben, de előírták, hogy „egymáshoz ne mívelhessenek". Az articulusok nem maximálták a feldolgozandó nyersanyag, az arany és az ezüst mennyiségét, az elvégezhető munka mértékét sem. Ezáltal lehetővé tették egy egészséges versenyszellem kialakulását a céhen belül, melynek alapja a minél jobb minőségű munka volt. Ezt pedig a céhmester rendszeresen ellenőrizte, s a vétkeseket szigorúan megbüntette. A mesterek közti konkurrenciát szolgálta az a rendelkezés is, amely kimondta, hogy ha valaki a megszabottnál kevesebbért „mivel", azt nem szabad megbüntetni. Ez az articulus egyúttal a megrendelők és a vásárlók (a fogyasztók) érdekét is szolgálta, s a mestereket minél jobb minőségű és olcsóbb munka végzésére ösztönözte. Az ötvösök céhlevele tehát nemcsak hogy nem korlátozta a céhen belüli versenyszellemet, mely a további fejlődés záloga volt, hanem egyenesen serkentette is egyes rendelkezéseivel. Ilyen volt például az az előírása is, mely kimondta, hogy a mezőváros vásárain megjelenő idegen ötvösök és kereskedők, főleg az erdélyiek, teljesen szabadon és korlátozás nélkül eladhatják ötvöstermékeiket. A debreceni és kecskeméti ötvöscéh mestereinek tehát állniuk kellett a versenyt az ország bármelyik ötvösével, így a híres erdélyi mesterekkel is. Kétségtelen, hogy ez az articulus a mezővárosi magisztrátus érdekeit is tükrözte — minél több vásározó iparos és kereskedő jelent meg a „sokadalmakon" annál nagyobb bevételhez jutott a város —, de egyben kifejezte a céh ez 23 HORNYIK, 1801. II. 165—7, 271—9. ; HORNYIK, 3927. 82.; lásd Krajnyák Nándor és az 1908-as kecskeméti tanulmánykötet szerzőinek munkáit; SZABÓ L., 1933. 58 p. (XVI—XVII. sz.: 12—23. p.)
