A tőkétől a tőkéig. Az önálló közgazdaságtudományi egyetem alapításának 50. évfordulója alkalmából rendezett kiállítás katalógusa - A Budapesti Közgazdaságtudományi Egyetem Levéltárának kiadványai 4. (Budapest, 1999)
Pach Zsigmond Pál professor emeritus kiállítást megnyitó beszéde
Fach Zsigmond Pál professor emeritus kiállítást megnyitó beszéde: Tisztelt Egybegyűltek! Hölgyeim és Uraim! Nem tagadom: megilletődötten lépek most Önök elé, az 50 éves Közgazdaságtudományi Egyetem történetét bemutató kiállítás megnyitóján. Hiszen egyike vagyok azoknak a (sajnos, immár) keveseknek, akik ott voltak már a kezdeteknél, és a félszázad messze túlnyomó részét is az egyetemmel együtt éltem végig. Nem csoda hát, hogy először azok a képek, azok az élmények tolulnak most fel bennem, amelyek az 50 év előtti indulásra emlékeztetnek. Az egész intézményt átfogó felvételi vizsgák különös izgalmára, a Zeneakadémián tartott megnyitó ünnepség emelkedett hangulatára, a Jogi Kar nagy előadótermében helyet kapott ún. főkollégiumokat kísérő rendkívüli érdeklődésre, a régi Szerb utcai épületben tartott szemináriumok és proszemináriumok sokban újszerű munkastílusára - s nem utolsósorban az új egyetem közvetlen megszervezőjének, Nagy Tamás professzornak szuggeszlív egyéniségére, és megannyi kollégára, akik a technikai feltételek szűkösségét a munka feszített ütemével törekedtek pótolni. Oktatók és hallgatók egyaránt, nagy többségükben, sokra kötelező kihívásnak tekintették, hogy az új Közgazdasági Egyetemen taníthatnak-tanulhatnak, és igyekeztek megfelelni ennek a kihívásnak. De tegyük félre a szubjektív és (netán szépítő) emlékképeket, és próbáljuk meg fél évszázad távlatából lehető tárgyilagossággal röviden felmérni: mit jelentett az 50 év előtti esemény a hazai felső- oktatás történetében? Jelentette először is a közgazdaságtan és a vele rokon tudományszakok önálló egyetemi bázisának létrehozását. Félreértés ne essék: a szervezeti önállósulást itt nem önmagában és önmagáért hangsúlyozom, hanem mint lényeges mozzanatát egy századosán rögződött szemléleti sztereotípia meghaladásának. Arra a hagyományos felfogásra gondolok, amit jeles történészek és irodalmárok hosszú sora fejtegetett - Horváth Mihálytól Szekfű Gyuláig és Veres Péterig, korholva vagy éppen kedvtelve hogy ti. a közgazdaság, a kereskedelem, a vállalkozás nem illik a magyar emberhez, távol áll, úgymond, a magyar nemzeti jellemtől. Ez a felfogás a hazai felsőoktatás struktúrájában és a tudományos élet hierarchiájában is érvényesült. Jelentős részben ennek tulajdonítható, hogy felső fokú közgazdasági képzés - eltekintve az agrárfőiskoláktól és a speciális célú Keleti Akadémiától - 1920- ig nem folyt Magyarországon, és akkor is csak mint a Tudományegyetem, majd 1934-től fogva mint a József Nádor Műszaki Egyetem egyik fakultása kapott teret. Az a tény tehát, hogy a műegyetemi kar helyén 1948-ban önálló egyetem létesült a gazdaságtudományok felső szintű oktatására és művelésére, a haladás vitathatatlan állomását és új fejlődés lehetőségeit jelezte. Tanúsítják ezt a most nyíló kiállításnak azok a tárlói, polcai is, amelyek intézményünk oktatóinak csupán tankönyv jellegű szakmai publikációiból nyújtanak ízelítőt. Másodszor: az Egyetem megalapítása annak a szellemi tartálynak, készletnek nagyarányú kiszélesedését és felfrissítését jelentette, amelyből a felsőoktatás a maga diákságát merítette. Ismeretes tény - nem szükséges itt a gyakran idézett számokat elismételni -, hogy a hazai felsőoktatás a Horthy-korszakban igen szűk szociális bázisra támaszkodott. A szegény családok, a kétkezi dolgozók gyermekei csak szerfelett csekély számban kerülhettek az „egyetemi polgárok” közé, és volt lehetőségük arra, hogy az egyetem elvégzésével diplomát szerezzenek. Ez a tény jelentős mértékben játszott közre abban, hogy a magyar társadalom a két világháború közötti időszakban anakronisztikus, Európa fejlettebb országaiban régen túlhaladott rendi maradványokat őrizzen; ismét Szekfű Gyula szavaival szólva: neobarokk vonásokat öltsön. Amikor tehát a megalakuló Közgazdaságtudományi Egyetem egyik fontos célkitűzésének tekintette, hogy a felvételre jelentkező tehetséges munkás- és paraszt származású fiatalok közül minél többek előtt nyissa meg az „alma mater” kapuit, és hatékonyan támogassa őket tanulmányaik folytatásában, akkor ezzel a pozitív diszkriminációval nemcsak aktuális politikai követelmények felé hajlott, hanem a társadalmi mobilitást elzáró falak lebontására is jelentős lépéseket tett. Megint: félreértés ne essék. Elmondhatjuk-e, hogy a szociális bázis kiszélesítésének, a társadalomszerkezet modernizálásának e fontos eszközét egyetemünk mindig célirányosan és mértéktartóan használta? Nem, nem mondhatjuk el. Bekerültek bizony érdemtelenek is a felvételre érdemesítettek közé; máskor meg a pozitív megkülönböztetés igaztalan negatív diszkriminációba csapott át - köztük olyanokkal szemben is, akiknek a felszabadulás előtt más oknál fogva jutott mellőztetés. Ám ha a problematika egészét tekintjük, a pozitívumok túlsúlya erős és elvitathatatlan. A magyar gazdasági élet vezető és középvezető pozícióiban, meg az egyetemi és tudományos életben - az 5
