Bécs–Budapest. Műszaki haladás és városfejlődés a 19. században - Várostörténeti tanulmányok 8. (Budapest-Bécs, 2005)
Eva Offenthaler: Gázhasználat és gázellátás Bécsben
ezúttal is Auer von Welsbach volt az, aki 1898-ban elkészített egy izzót fémdrótokkal, amely egyenértékű volt az Auer-lámpával. Az utolsó rendes, közterületi gázlámpa 1962. november 27-én aludt ki Hietzingben. Ha a gáz energiaforrásként való felhasználásának kezdete az utcák és középületek megvilágításában jelentkezett is, az idők folyamán egyre nagyobb jelentőségre tett szert a gáz magánjellegű felhasználása világítási és technikai-ipari célokra. Az 1870-es években a nyilvános- és magánfelhasználás aránya már 1:6 volt. Az 1880-as években, a kisiparosokat és kereskedőket is beleszámítva kereken 30 000 magán gázfogyasztó volt a gazdaság minden területéről és a háztulajdonosok köréből. Hőforrásként 1900-tól használatos a gáz. Kezdetben volt a főzés, 1909-ben megjelentek a piacon az első gáztűzhelyek. A századforduló utáni első években tiszta széngázt használtak, amelyet a simmeringi gázműben állítottak elő, majd később kifejlesztettek egy széngázból, generátorgázból és vízgázból álló keveréket - ez „városi gázként" ismert. A város gázellátása 1899-ig kizárólagosan magánkézben maradt, ami egyre több problémát okozott. A peremvárosok beolvasztása során viszály alakult ki a magisztrátus és az I.C.G.A. között. Mindezen felül az angol gázcég kihasználta monopolhelyzetét, azáltal, hogy alacsonyabb fűtőértékű gázt szállított túl magas áron, ráadásul gyakran jelentkezett kimaradás és erőteljes nyomásingadozás, így a gázkérdés megoldása mind sürgetőbbé vált. Újra meg újra felvetődött a szerződés felmondásának és egy saját városi gázmű építésének kérdése, azonban csak Kari Lueger polgármestersége alatt, 1896. október 27-én határozta el a bécsi községtanács véglegesen, hogy nem hosszabbítják meg a szerződést az I.C.G.A.-val. A gázgyártást és -ellátást városi kezelésbe kellett venni, amiből következett városi gázmű létesítése a hozzá tartozó csőhálózattal együtt. Tervezetek már voltak erre. 1892-ben a berlini mérnök Schimming nyerte meg az első helyezést egy nemzetközi pályázaton, a résztervek elkészítésével 1893-ban a gázkérdések műszaki tanácsadóját, Theodor Herrmannt bízták meg, azonban az ő tervének lényeges részleteit is átdolgozták. 1896-ban megkezdték a simmeringi városi gázmű építését, amelyet Európa legnagyobb gázmüvének, egyben méreteit, technológiáját tekintve mintaadónak szántak. A műszaki irányítást a Franz Kapaun ( 185 l-l 929) vezette bécsi Városi Építési Hivatal látta el. Az építkezés számos bel- és külföldi cég részvételével, naponta több mint 1000 munkás bevetésével zajlott le. A műszaki teljesítmény óriási volt - így például a gáztartályok 143 tonna súlyú kupoláit folyamatosan kellett felfalazni, mivel nem lehetett őket végleges magasságukba felhúzni. Ennek a négy gáztartálynak az esetében, amelyeket a lakosság hamarosan „gazométernek" kezdett nevezni, a létesítmény legfeltűnőbb részeiről van szó. A gáz biztonságos tárolására és szükség esetén a hálózatba való vezetésére szolgáltak. Befogadóképességük egyenként 90 000 m3 volt. A mel-
