Bécs–Budapest. Műszaki haladás és városfejlődés a 19. században - Várostörténeti tanulmányok 8. (Budapest-Bécs, 2005)
Vadas Ferenc: Gázgyárak és villanytelepek Budapesten
Új, községi gázgyár Óbudán Nem volt véletlen, hogy a fővárosi hatóság szinte egyidőben, 1909 május-júniusában hozott végleges döntést a gázgyárak megváltásáról és az új gázgyár építéséről. Mivel a gázszerződés lejárófélben volt, és újbóli meghosszabbítására alig volt remény, a társulat a századforduló után már nem végzett nagyobb beruházásokat, viszont a fogyasztói igények továbbra is emelkedtek. A fővárosnak emiatt a birtokbavétel pillanatától növelnie kellett a termelő kapacitást, amire a meglévő telepeken nem, vagy csak kismértékben volt lehetőség. A működő gyárak elavult berendezéseivel ráadásul nem is lehetett gazdaságosan termelni, ezért minél előbb gondoskodni kellett a kiváltásukról. Ezért olyan új üzem építését vették számításba, mely egymagában képes egész Budapest gázellátására, hosszabb távon is. Ehhez évi 100 millió m3 kapacitású gázgyárra volt szükség, mely máikezdetben képes előállítani a majdani teljes termelés felét. (Összehasonlításképpen: az 1857-ben 1,6 millió m3 -es éves fogyasztás 1907-re 50 millió m3 -re nőtt, 1910-ben pedig már elérte a 63 millió m3 -t.) Az új gyárnak tehát lényegesen nagyobbnak kellett lennie a régieknél, ami különleges követelményekkel járt a helyválasztásban. Hatalmas, a környező városrészektől elszigetelt területre volt szükség, mindenképpen vasútvonal mentén, lehetőleg a Duna mellett (egyrészt, hogy a szénellátás vízi úton is lehetséges legyen, másrészt a vízszükséglet kielégítésére). Ezeknek a feltételeknek megfelelő területet Buda északi részén sikerült találni, az aquincumi római romok közelében, az Északi vasúti hídtól délre. Az Óbudai-sziget melletti Duna-ág különösen alkalmas volt gyári kikötő létesítésérc, hátrányt jelentett viszont a terület árvízszint alatti fekvése, amit 2 kilométeres partvédmü építésével küszöböltek ki. Csatlakozni lehetett egy meglévő vasúti szárnyvonalhoz, de még így is 10 kilométernyi sínhálózatot kellett építeni az üzem kiszolgálására. A gyár nemcsak sokkal nagyobb, de lényegesen modernebb is volt a korábbiaknál: az annak előtte kézi erővel végzett munkafázisok jórészét gépesítették, ezért külön elektromos központra volt szükség. Az üzem fő alkotórészei itt is a gázfejlesztő, -tisztító, -tároló -mérő és -szabályozó berendezések voltak, kiegészülve az itt először létesített szénszállító berendezésekkel, laboratóriummal, kísérleti gázgyárral és vízmüvei. A nagyságrendi fejlődést érzékelteti, hogy a gázfejlesztő kemencék elgázosító terei tízszer annyi szén befogadóképességüek voltak, mint a régi gyárak rctortái, a két 100.000 m3 -es gáztároló egyike is majd akkora tároló kapacitástjelentett, mint a két ferencvárosi gyár 4 nagy gazométere együttesen. A 6 m átmérőjű gázmérő órák pedig nagyobbak voltak minden addiginál. Az általános tervezet egy zürichi szakember, Albert Weiss munkája, akinek két helyi műszaki szakértő, Bernauer Izidor és Schön Győző volt a segítségére. A végleges építészeti terveket Rcichl Kálmán készítette. A
