Bécs–Budapest. Műszaki haladás és városfejlődés a 19. században - Várostörténeti tanulmányok 8. (Budapest-Bécs, 2005)

Eva Offenthaler: Bécs hídjai

Eva Offenthalcr Bécs hidjai Bécs a 19. század elején nem a szép kék Duna mentén feküdt, hanem inkább mellette. A Duna főága utoljára a Babenbergerek idejében folyt a belváros közelében, a 14. és 15. században azonban már hiába próbálták a folyamot a városhoz kötni. A Duna főága mind északabbra tolódott, körülbelül a mai Öreg-Duna területére. Helyén csupán egy mellékág maradt vissza, amelyet arra használtak, hogy a várost vízi úton lássák el sóval, építőkövekkel, gránittal, fával, gyümölccsel és élelmiszerrel. A későbbi Duna-csatorna erős zátonyosodása azonban évszázadokon keresztül problémákat okozott, II. Rudolf idején például 30-40 évig tartó kézi munkával kellett újra kiásni a medervonalat. A 19. században csupán az 1824-1848 közötti időszakban 651 989 forintot költöttek a karbantartására és további 154 085 forintot fordítottak hídépítésre. A város hídépítő-tevékenysége a Duna-csatornára és a Wien folyóra koncentrálódott. A Duna folyam felett ebben az időben csak a Tabor-hidak vezettek, így nevezték a folyó két ága, a Kaiserwasser és az úgynevezett Nagy-Duna felett átívelő két fahidat. Emellett ott voltak még az Északi Vasút szintén fából készült vasúti hidjai. Jelentős változás csak a Duna szabályozásának megkezdésével következett be, amelyet az állam, Alsó-Ausztria tartomány és Bécs városa közösen hajtott végre. Alapvetően két célt követtek: egyrészt a város árvíz elleni biztosítása, másrészt a Duna, mint fontos közlekedési útvonal fokozottabb kihasználása. A 19. század elejétől születtek erre irányuló tervek különböző elgondolások keretein belül, azonban csak az 1862-es nagy árvíz után terjesztette a bécsi községtanács az állami szervek elé azt a követelést, hogy „a sok ágra oszló, Bécs városától távolabb fekvő és számára haszontalanul folydogáló folyamot egy közös, a székvároshoz közel fekvő mederbe foglalják, a hajózás megkönnyítésével, valamint elégséges és kényelmes kikötőhelyek létrehozásával a várost a kereskedelem és ipar tárházává változtassák, a lakosokat pedig szabadítsák meg örök időkre az évente visszatérő, életet és tulajdont veszélyeztető, felmérhetetlen következményekkel járó árvízveszélytől"[ I Idézet: MAREN SELIGER - KARL UCAKAR, Wien. Politische Geschichte, Teil 1, Wien - München, 1985. 553.