Szőcs Sebestyén: Budapest székesfőváros részvétele az 1905-1906. évi nemzeti ellenállásban - Várostörténeti tanulmányok 1. (Budapest, 1977)
6. Befejezés
káros kihatással lesz a székesfőváros ama kivételes pozicóijára, amelyet a nemzet jóvoltából fél évszázad óta elfoglal" 2 . Az ellenzék szempontjából a főváros kétségkívül nem állt a helyzet magaslatán; a törvényes lehetőségek keretein ugyanis nem lépett túl, annak azonban, hogy a vidéki törvényhatóságokhoz hasonlóan a törvényes kereteken túllépjen, sok értelme nem lett volna, hiszen ezzel csak autonómiájának teljes felfüggesztését provokálhatta volna ki. Láttuk, hogy a főváros törvényhatósági bizottsága mindenképpen el akarta ezt a lehetőséget kerülni, és azt is, hogy milyen indokok alapján cselekedett így. A saját szempontjából kétségkívül helyesen járt el; annál is inkább, mert a koalíció célkitűzéseit a főváros autonómiájának felfüggesztése árán sem lehetett volna megvalósítani. A királyi biztos távozása után az „alkotmányosság és törvényesség" helyreállítása a fővárosnál is kezdetét vette, de kezdetét vette, pontosabban a korábbinál nagyobb intenzitással folytatódott a főváros autonómiájának bővítéséért már korábban megindított küzdelem is. A főváros törekvése a helyhatósági autonómia szélesítésére része volt a hasonló törekvések jegyében meginduló országos mozgalomnak, tartalmilag azonban lényegesen különbözött attól: a főváros esetében demokratikus jellegű törekvésekről volt szó, míg a vidéki törvényhatóságok esetében az adott struktúra megszilárdításáról, s ezen belül a dzsentri, illetve általában a földbirtokosság érdekeinek az addiginál is hathatósabb védelméről. A bevezetésben említettük, hogy az autonómia szélesítésre irányuló törekvések a főváros esetében két irányban is jelentkeztek: egyfelől a helyhatósági autonómiák központi hatalommal szembeni bővítését, másfelől a városi lakosság szélesebb rétegeinek az önkormányzatba való bevonását célozták. Utaltunk igen röviden arra is, hogy milyen jellegű problémák adódtak itt. a kérdés mindkét vonatkozásában. A teljességre való törekvés igénye nélkül ezekre a problémákra itt kissé részletesebben vissza kell térnünk. A dualizmus korában mindvégig erőteljesen érvényesülő tendencia a központi hatalom pozícióinak erősödése a közigazgatás minden területén. Ez a polgári fejlődés szükségszerű velejárója volt; a magyarországi polgári fejlődés sajátos és jól ismert ellentmondásossága következtében azonban ebben a vonatkozásban is sokszoros ellentmondásokkal állunk szemben. A kérdés vizsgálatánál abból a tényből kell kiindulnunk, hogy a helyi önkormányzati szisztéma és a parlamentáris-miniszteriális rendszer elvileg nem összeegyeztethetetlen, sőt, a helyi önkormányzatok demokratikus jellege az alapja és biztosítéka a polgári demokráciák valóban demokratikus jellegének. A magyarországi polgári demokrácia fejletlenségének a helyi önkormányzati rendszer fejletlenségét kellett szükségszerűen eredményeznie; másrészt a kiegyezéssel helyreállított municipiális önkormányzatok a központi kormányhatalomnál is lényegesen több feudális elemet őriztek meg. Ez nem csak az ügyintézés menetét tette nehézkessé és lassúvá, de egy bizonyos mértékig a feudális széttagoltságot is konzerválta; s ez az önkormányzati rendszer ugyanakkor a kormányzattal szembenálló ellenzéki erők számára igen hathatós eszközt is jelentett a központi hatalom elleni küzdelemben. Természetes, hogy a kormányzat kezdettől fogva törekedett a municípiumok autonómiájának korlátozására. E törekvés alapjában véve pozitív volt, hiszen a közvetlen irányítása alatt álló szakhivatali apparátus kiépítése, illetve a törvényhatóságok tevékenységének minden területen való hathatós ellenőrzése az ügyintézést gyorsabbá és szakszerűbbé, a polgári fejlődés követelményeinek megfelelőbbé tette. 174
